Depth

A szeretet. Annyira tiszta és mély, hogy szavak nem tudják leírni valós voltát. Megérteni azt a szeretetet, ami Istenből kiárad még az angyaloknak is nehéz. Csak a szele, amikor megérint, teljes mértékben lefegyverez. A kifejeződése is éppoly érthetetlen. Az ember az ő bukott természetével, lelkével sokszor félreértelmezi, félreismeri, vagy pedig egyáltalán nem ismeri fel. Ahhoz hogy az megtörténjen (vagyis hogy tudatára ébredjünk) Isten még külön kegyelemben kell részesítse az emberi lelket. Nem ismerjük fel sokszor ezt a szeretetet, mert nem látjuk csak a feddést, negatívumot. Pedig azzal úgy bánik Isten mint fiával, akit megfenyít. Milyen hatalmas dolog ez! Szolgái vannak, és a fiait pedig megfeddi, megdorgálja. Nagy kegyelem az, amikor felismerjük, hogy a fenyítés részesei boldognak mondhatják magukat. A szolgái követik a parancsait, mindenben engedelmesek. A fiait pedig meg fenyíti. Van ebben valami meghitt, nem? Valami bensőséges.

A biblia beszél négy „fajta” szeretetről. Ami végül mind egy forrásból fakad.

A négy fajta szeretet forrása is a szeretet. Az a szeretet, ami a legnagyobb. Ez a gyökér, a törzs. Ez a kezdete mindegyiknek. A görög szó, amit használ a biblia erre: „agapé”. Azt a szeretetet jelenti, ami nem vár semmilyen viszonzást. Isten van birtokában ennek a szeretetnek. Ő ránéz egy emberre, és ezzel a szeretettel szereti. Hátat fordít neki az emberiség nagyon nagy többsége, de ő mégis ezzel a szeretettel szeret. Nincs széle és hossza ennek a szeretetnek, nincs mélysége, annyira végtelen.

Számtalan bizonyította a történelem során ezt a szeretetet. Minden tetteiben, amiket értünk, és amiket nem értünk meg ezzel a szeretettel lehet találkozni. Sokszor Isten tettei kegyetlennek foghatók fel. Ez az ellenség miatt van. Miképp? Úgy lehetséges ez, hogy Isten a végtelen szeretet, de ugyanakkor a részrehajlás nélküli Igazság is. Olyannyira végtelen ez is, hogy a „logikáját” ennek sem tudjuk sokszor felfogni.

Egy végtelen Istenben sokszor ez a két princípium ütközik. A szeretete, türelme, bennünk való reménysége, bizalma, hogy az ember képes hozzá közeledni és vele járni (mivel önmagában az ember mindig tévelyeg spirituális szinten) és a másik, az igazságosság, személyválogatás hiánya, és az isteni igazságosság szem előtt tartása, minden körülményben és helyzetben. Az Isten Igazsága annyira mély, hogy még egy bukott angyalnak is hallgat a szavára, azt is „megvizsgálja”, még akkor is, hogyha féligazság. Ezt látjuk történni a Jób esetében is.

Van még egy fontos mérvadója az Isten Igazságának. Semmiképp nem önigazság. A vádló megvádolta sokszor hogy az, de az ítélet napja megmutatja majd. Akkor Isten is elszámol az igazsággal.

Én most viszont a szeretetről írok.

Van továbbá még egy szeretetfajta. A felebaráti szeretet. Mindenki, aki csak él a földön birtokolja. De azt kell tudni róla, hogy elnyomható. Elhallgattatható a dühhel, a pénz-sóvárgással. Ekkor átgázol az, aki elnémítja bárkin, aki az útjába kerül.

A görög ezt a szót úgy hívja, hogy „filia”.

Ebből a szóból ered például a filozófia (a második része a Sofia, a bölcsesség istennője). „Baráti beszélgetés” az élet dolgairól. Ez mindenképp jó. Mert azok, akik kérdéseket tesznek fel, válaszokat keresnek, akik pedig választ keresnek, még mindig jobbak mint azok, akik csak értelmetlen életet élnek. Ezt látjuk Pál apostolnál is mikor prédikál Athénban. (Ap Csel 17: 16-34). Cseppnyi előny volt az, hogy Istenről beszéltek. Kerestek és kutattak. Az meglehet hogy nem jó helyen, de a keresés alázata meg volt és ez mindenképp jó. A tanítványok között is jelen volt ez a szeretet. Sőt inkább azt mondanám ennek a „fajta” szeretetnek a javított formája. Jó úton voltak az Isten szeretete felé. De ez is kellett.

A filia. Amikor két barát, két ember megöleli egymást a szavaival. Mikor egymást felemelik, bíztatják a jóra, és segítik, ahogyan csak tudják. A filia, amit megtalálhatunk, mikor látunk egy sebet (lelki vagy fizikai) valakinél, és az együttérzéstől nekünk is fájni kezd. Mikor megosztom azt, ami nekem is van, csak hogy jelezzük a jelenlétét a filiának.

„Szeretsz engem Péter?” tette fel a kérdést Jézus is, amire Péter eleinte úgy felelt „kedvellek”. Urunk tovább ment, hogy a javított formájú felebaráti szeretetet (amit végül Péter is vallott) kereszthalálával, tegye Isten szerinti szeretetté.

A szeretet, amiről beszéltünk eddig általános. Mindenki birtokolhatja. Ami következik viszont az már csak a házastársak kegye.

A házastársak, még nem voltak házasok, a felebaráti szeretetet gyakorolták, és szerencsés esetben az Isten szerinti szeretetet. Amikor házasok lettek, jött viszont egy „újabb” szeretet kifejeződés. A házasok immár áldottabbak lettek egy másik „fajta” szeretettel.

A görög újszövetségi nyelvezet ezt úgy hívja: „eros”.

A meghittség és odafigyelés, ami a házasokat, szerelmeseket jellemzi. Majdhogynem genetikai adottság ez. Gyengédség, kölcsönös bizalom és udvariasság. Jó érzéssel töltött idő együtt. Az eros.

Isten a hatalmas kegyelmében, ezt adta az embereknek. Azoknak, akik életük végéig együtt akarnak maradni. Akik lemondtak az „én”-ről, hogy teret engedjenek a „mi”-nek. Az eros az a vibrálás, ami el kezdett pislákolni, amikor még csak „filia” volt. Ami egy nő és egy férfi között létrejött. Ez észre véteti az emberrel, hogy a gondoskodás, a kölcsönös törődés, a gyengédség ott vannak bennünk.

A csupán önmagunkkal való állandó törődés, megszűnik, és képbe kerül egy másik. Soha többé nem lesz ugyanúgy a felek egyik része sem, csakis együtt való törődés és gondoskodás.

A következő görög szó a szeretetre a házasságban való testi szeretetre utal.

A görög ezt „phüó”-nak nevezi. Az „eros” érzéki szeretet, nem pedig testi. Az rávezetés erre, nagy adag lelki tartalommal.

A testi (phüó) szeretet (nemző-aktus szeretet) nem valamiféle tanítható és tanulható dolog, ahogy azt beállítják. Akinek erre szüksége van (vagyis hogy tapasztalatot szerezzen), az átlépte, kihagyta a többi „fajta” szeretetet. Különben nem hinném, hogy a paradicsomban az első emberpárt tanította volna valaki. Épp a mai kor utal arra, hogy ez egy tanulást igénylő valami. Ezzel szerintem, leleplezte önmagát. Nem figyelt oda a gyengédség, szeretet, kölcsönös odafigyelés, baráti őszinteség, és önzetlen szeretet „fejezetnél”. És miért? Mert nem érdekli. Igen. Nem érdekli. Meg akar maradni ugyanabban az önzési „struktúrában”, mint azelőtt. Sőt az önzésére még tesz egy lapáttal, mivel önmagát akarja beteljesíttetni, megelégíteni, nem pedig a partnerét, a partnere pedig (esetleg) viszont ugyanúgy.

Szerintem Isten az ő végtelen alázatában ezt a „fajta” szeretetet is fontosnak tartja. Fontos és tiszta.

Négy „fajta” szeretet, ami mindenkinek adatott.

Kettővel viszonyul embertársaihoz és néggyel házastársához.

A házasságban nem „koncentrálni” kell, hogy ezek a „szeretetfajták” jelen legyenek. Az ember génjeiben vannak jelen és csak úgy maguktól előjönnek. Mikor szereti az ember a feleségét, (miképpen Pál is mondja Eféz 5: 28), önmagát „feleségét-magához ölelve” szereti, ezekkel a szeretetfajták teljességével.

Sajnos meg kell említeni, hogy akár egy is hiányzik nem teljes, kapcsolat alakul ki.

Az „eros”, szeretetben ott van jelen Isten, és mégis a hatalmas alázatában megengedi, hogy a házastársak egymásra összpontosítsanak, egymással foglalkozzanak. Ez is azt bizonyítja, hogy Isten önzetlen. A felek úgy vannak együtt, hogy tudatosan tudják, hogy Isten jelen van, mégis úgy vannak közösségben egymással, mintha a teremtett világban csak ők ketten lennének, senki más. Ez az „állapot” is profetikus előképe a Bárány Menyegzőjének, amikor a menyasszonyát magához veszi a földről.

Nos drága barátaim, testvéreim. Ne mondja senki hogy a házasságában milyen szeretetfajta, milyen sorrendben legyen jelen. Miért kellene sorrendbe rakni? Fontossági sorrend? Csak egy emberi gondolkodás hozhat létre ehhez hasonlót. A gyökerek minden vágya a táplálás, a törzseké szintén. Hogyha a gyümölcsöt nézzük, gondoljunk arra is, hogy az nem csak úgy létrejött a semmiből. Az egy egész folyamat sorozata. És gondoljunk arra, hogy úgy kívül mint belül egy erő az éltető ereje. És az-az Isten (agapé) szeretete. Amit a mi csodálatos fánk szépségét, erejét, életét átszövi. A „táplálék", amit felszív, a napfény amelyre kitárja a leveleit, a hűsítő szél, és nedvesség mint az a szeretet ami Istent jellemzi.

Olvastátok az Énekek Énekét? Egy írás amit nem értenek sokan, mégis számukra érthetetlen okokból mélyen megérint. Miért? Mert a szeretet, szerelem nem csak egy kémiai folyamat. Volt úgy hogy én is annak tartottam, de olvasva a fent említett könyvet, azt gondoltam valami nincs rendben.

Tudjátok mit jelentett ki Isten? Azt hogy mi beszélünk és meg vagyunk győződve bizonyos kémiai folyamatokról, de arra már nem gondolunk, hogy mi is a sorrend. Pontosan. Mi csak azt látjuk, hogy egy bizonyos anatómiai folyamat indult el. Mi van akkor, hogyha azt a kémiai folyamatot indította el valami? Talán pont az amit mi szerelemnek nevezünk. Teljesen egyetértek. Még logikus is. A látható világunkban ok- okozat uralkodik. Valamit kivált mindig valami.

Isten szeretete szerelem és Isten szerelme szeretet. A legtisztább, legédesebb és meggyőzőbb. Azok, akik belőle valóak válaszolnak erre a szeretetre. Azok, akik ebből a szeretetből valóak fejre állva lábbal tapsikálhatnak is, akkor is válaszolni fognak erre a szeretetre. Mert az Isten szeretet, és akik Istenből vannak, szeretetből vannak. A rokonlélek pedig felismeri önmagát.

Tóth Attila  ©  2014 január  Nagyvárad.

A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, és mondának: Nem! hanem király legyen felettünk.

És mi is úgy legyünk, mint a többi népek, hogy királyunk ítéljen minket is, és előttünk járjon, és vezesse a mi harczainkat.

És miután Sámuel meghallgatta a népnek minden szavát, megmondta azokat az Úrnak.

És monda az Úr Sámuelnek: Hallgass szavokra, és adj nékik királyt. És Sámuel monda Izráel férfiainak: Menjetek el haza, ki-ki az ő városába.

(1Sám8: 19-22)

Soha nem az a szörnyű Istennek, hogy hibáztunk. Ez „velejárója” az emberi természetünknek. Istennek az a legrosszabb, hogyha kitartunk és harcolunk évekig a hibák mellett. Isten csalódott volt, mikor Izrael királyt akart, mivel eddig azt akarta, hogy a nép őt tekintse királyuknak. Nem fogták fel, hogy ők nem a „többi nép” ók az Istenakaratának a „helytartói”. Mindig voltak és lesznek bennünk is olyan vágyak,amik arra ösztönöznek, hogy bizonyos mértékben „asszimilálódjunk” mindazokkal a szokásokkal, törvényekkel, és bármivel ami itt a földön körbevesz minket. Aztán rájövünk, hogy a lelkünk megszomorodik és mélyen belül azt mondja, „Nem te nem vagy ugyanolyan, te nem vagy ugyanaz”.

Ő részese akar lenni az életünknek,minden területen. Mikor imádkozol nem monológot akar, hanem dialógust ezért megváltoztat, hogyha engeded. Mikor éled a mindennapjaid, ott akar lenni veled,közel hozzád. Tudod hogyha rajta állna és kizárólag, akkor például bárkivel,mindenkivel az Énokh „féle” közösségben lenne. De sajnos azt látjuk, hogy az Énokh félék száma igen csekély. Hogy miért ír igen keveset erről a közösségről(Énokh-féle) az Írás? Talán mert annyira pragmatikus, vagy teljesen „intim”,vagy talán hogy minket is akik élünk- (éltünk, és fogunk élni) kicsit arra vezessen, hogy magunk is bekerüljünk ebbe a körbe. Hogy őt tekintsük királynak,uralkodónak, de barátnak is. Írja még az Biblia azt is, hogy Isten féltékeny.Ezt a szót ne úgy tekintsük, mint ahogyan mi emberek vagyunk féltékenyek. Ő átfogóan lát mindent, és ért mindent. A fenti részben a nép minden csoda és igazság ellenére, közülük való királyt akart, „mint minden népnek”. Valaki, aki hordozza a döntések, és cselekedetek súlyát, valamint azok esetleges következményeit. Valakit, akit hibáztathatnak, hogyha (bárhogyan sül el,bármilyen a dolog). A fenti király akit a nép követelt magának, hatalmas baklövés volt. Ez van, hogyha mi emberek jobban tudjuk mit akarunk. Hogyha agyereknek mondod, hogy a kezét ne tegye a kályhára, nem tudja miért, ameddig nem égeti meg az úját. Így van ez velünk is. Hiába akarunk egy szemet gyönyörködtető, ámítóan szép „királyt” az életünkbe, hogyha nem felel meg az ipse, hosszú távon. Érdekes, hogy meg sem fordult a fejükben, hogy szép magas,és daliás „király-jelöltjük” esetleg próbákat kellene kiállnia, kérdéseket,kell bölcsen megoldania. Egy dolgot szeretett, a hadakozást. De azok akik nem törettek meg, nem állták ki a tűzpróbát, könnyen elfogja a hév. És mint olyat,könnyen hatalmába kerítheti az önös érdek, és önzés. Nos pontosan ezt láttuk Saulnál. Hiába a hatalom lelkével való betöltekezés. Eljött ugyanis a pillanat,amikor szellemi összevisszaság keletkezett benne. Könyörült, ahol nem kellett,és nem tette ezt, ahol kellett. Engedelmes volt, amikor győzelemre voltszüksége, és nem volt, amikor meg kapta azt. Isten nevelése, mint szemlélőeszköz ott van mindenütt, csak rajtunk áll, hogy észre vesszük, és engedjük befolyásolni az életünket általa. Élnek királyok ma is. És bármily furcsa ugyancsak abból látszik ma is,hogy milyenek ők, hogy a nép viselkedik velük kapcsolatban. Rajongtak Saul király pompájától, hadi-tudásán, bátorságán is. De nagyon kevesen tartották szem-előtt Isten akaratát. Az ő akarata pedig egyszerű. Kipróbált, saját magán uralkodni tudó, alázatos királyt, nem lehet csak úgy egyszerűen kiválasztani a nép közül, mert külsőleg megfelel (és akkor minden tekintetben megfelel)? Ez önmagában is abszurd.

Avagy

(Az időutazás filozófiai megközelítése)

Miért lehetetlen az időutazás? Tudósok szerint elméletileg lehetséges, a kivitelezése viszont kozmikus (univerzális szintű felfoghatatlan) energiát követel. Ami szerintem csak Isten tulajdonában van. Az alábbiakban kifejtem a véleményemet az időutazásról, valamint arról hogy miért gondolom képtelenségnek, ember által véghez nem vihető dolognak!

Hogyha a jövő technikája meg is valósítja, egy dolog biztos, a már megtörtént dolgokat nem tudja megváltoztatni, csak szemlélni a már jól tudott eseményt (ezt is tudósok állapították meg). Mások szerint fizikai, földi testben is jelen lehet, az adott személy a múltban. Ez hogyha létre is jönne, valami módon egyfajta „történelmi időgyűrűt” hozna létre. Ezt úgy értem, hogy azon személy számára, aki időutazott megszakadt az idő, megszakadt a „történelmi fonal”, és az egyszerű jelenlétével behatolást hajtott végre oda ahol már volt egyszer megfordult ezzel megszakítva két „törvényszerűséget”. Megszakította az adott jelen idő folytatását ezzel mintegy erőszakkal kikerült onnan. És behatolt ugyancsak erőszakkal a múltba, oda ahol már volt. Én azt gondolom ez egyfajta azonos „erőszakos” körforgást hozna létre, vagyis hogyha ama nagy energia segítségével, ami esetleg a rendelkezésre lenne, megtörténne, az hogy visszajönne abba a sávba ahonnan elindult, de ott önmagát újra az utazásba repítené. Vagy hogyha következetesen kicsivel előbbre érkezne, nem érkezne csak egy paradoxonba, mivel ott nem volt elindulása előtt, ott nem volt jelen a „történelemben”, így meglehet,hogy a megsemmisülésbe érkezne!

Hogyha kevés idővel az iniciális utazás előtt érkezne, újra ott látná magát az utazás előtt, amit megakadályozni nem tudna, mert már nincs elég idő rá, de a „második érkezése” az iniciális jelenbe talán folytathatja a „történelmét”.

Viszont mikor oda érkezik, arra a pontra ahol nem volt jelen egy időre a történelemben, szüksége lesz ugyanarra a felfoghatatlanul nagy és végtelenül hatalmas energia kétszeresére, mint azelőtt pont onnan ahonnan abba hagyta, nanoszekundum pontossággal, (Plankidő pontossággal lásd wikipédia) mert másképp bele kerül az örök tér- idő gyűrűbe. És még így sem biztos, hogy folytathatja, ahonnan abba hagyta! Váltakozásában örök körforgás alakul ki, mert a pillanat, amikor elindult, és a hatalmas (egyébként szükséges) energia elrepítette a múltba, és vissza is fogadta a jelenbe, csakhogy azt a jelent már nem tudja folytatni, megszakadt. Így fellép egyfajta instabil körforgás, ami talán kívül helyezi időn és téren, újra és újra visszajuttatva az utazót a kiindulópontra és vissza, előléptetve a matematikai végtelent. A kísérlet többi tagja azt hiszi, hogy megsemmisült az utazó, az viszont csak egy „börtönben” van! Egy időn és téren kívüli börtönben! Ahol egy örökkévalóságon át (legalábbis ami az időt illeti) ugyanazok a dolgok történnek vele a végtelenségig.

Tóth Attila

(Január 2011)

A korunk kereszténye mesterien ért ahhoz, hogy megítélje (elítélje) a régi szellemi emberek életét, tanítását. Mentségükre legyen, hogy talán egyes tanítók valamilyen oknál fogva (amit én sejtek) jóval inkább előtérbe kerülnek, mint mások. Minthogyha egy árnyékban lévő valaki, mivel hogy pénze van publikálni, könyveket nyomtatni elhallgatna szándékosan bizonyos történeteket és ezzel szándékosan manipulálna. Érdekes megfigyelni, hogy mindazon emberkék a múltban, akiket a világ, vagyis az emberevőktől- az ilyen-olyan megszállott ateistáig üldöztek helyet kaptak az egyháztörténelemben. Azokat, akiket pedig az egyház maga üldözött szépen lassan feledésbe merülnek. Mitől félnek? Nos félnek, hogy az egyház szándékos nevezzük egy szinten tartásához, jöhet valami, ami az embereket Istennel való mély közösséghez vezetné. Miért? Nos az ok ősrégi.

Meg volt fogalmazva is, és aki kimondta azt hitte nem fog kiderülni, mivel nem volt ott senki más, csupán maguk között voltak. A Szentlélek viszont kijelentette. Minden tettüket napvilágra hozta. Pontosan, igen. A farizeusok és írástudók tanakodásaira gondolok Jézussal kapcsolatosan. Mit tett Jézus? Azt az egyszerű tanítást hirdette, ami sok egyházvezető rémálma annak idején és ma is). Közvetlen közösségben lehet az ember Istennel. Joggal kérdezheted, hogy az egyházfők anno ezzel szemben mit hirdettek. Hát azt, hogy Istennel, csupán a rajtuk keresztül lehetsz kapcsolatban (vagy a felfogásuk, mentalitásuk, és jóváhagyásukon keresztül)

Mi történik akkor, mikor valakit aki keresztény önálló istenközösségre bíztatod? Pontosan az, hogy saját egyéni szabadságából szeresse Istent. Nem pedig előírod hogyan tegye.

Tudjátok miért haragszik ma Isten az egyház vezetőire? Mert éppen mint annak idején ma is függővé teszik önmaguktól a népet. Éppen mint akkor, most is sokszor ott vannak a nyers agyag mellett (értsd jól) és jobban tudják mint a fazekasmester mi a teendő.

Érdekes megfigyelni egy általános dolgot. Talán nem tűnt fel sokaknak.

A kereszténnyé nevelés. Nos nézzünk a körmére ennek. Először is! Azzal hogy kimondjuk ezt, az van a háttérben, hogy mi egy bizonyos (ami épp az elképzelésünk a kereszténység mibenlétéről) standardot fogalmazunk meg. Azt mondjuk, vagy írjuk elő, hogy olyanná kell legyen végérvényesen, mint voltak azok a keresztények, (akiket mi gondolunk helyesnek). Érthető amit leírni készülök? Ez egyfajta „second hand”. Nem azt tanítják mi a módja az Istennel való közösségnek, nem azt, hogyan kerülhetsz meghitt kapcsolatba vele, hogyan legyél „Krisztusi”. Az a rémálom, hogy ismét felemelkedjen valaki, vagy egy csoport a tömegből és megmutassa egyszerűen az utat. Az a rémálmuk, hogy az egyszerű ember is felemelkedhet és Istennel kapcsolatba lépve véleménye lehet. És ezt a véleményt még nem is várja el, hogy jóváhagyják. Nos ez már mindennek a teteje. Ekkor már „a szél nem is zúg már ahová akar, és nem is nagyon hallod, és nem kontrollálható honnan-hová tart..” És mi ez a rendetlenség? Minden szép renddel (kontroll alatt) kell történjen.

Érdekes megfigyelni korunk keresztény emberét. Azt gondolja, hogy ő már szellemi magaslaton van. A keresztény hit mára evoluált és kiteljesedett. Hogyha ez így lenne, az ellenség vérig üldözné a kereszténységet. De ez nem így van! Én azt látom és hallom őszinte testvérektől, hogy különféle visszaélések vannak, hogy anyagiaskodás van, hogy hitben elferdítések vannak, hogy különféle vallásos leuralások vannak. Én pedig hogy ezeket hallom, már nem is csodálkozom, hogy nincsenek ma üldöztetések. Miért lennének, az ördög nem lesz hülye rombolni a saját művét.

Pár nappal ezelőtt volt egy kis vitám itt, hogy a tanítások, amiket fel teszek ide, nem tiszták, okkultak. Ugyanaz a valaki korábban elismerte a munkát, amit Isten elvégzett bennem (nem a saját tanításaimmal volt a baj). Nos. A sors iróniája, hogy éppen az a tanítás (is), változtatott meg Isten szerint, és épen az hozta elő bennem (Isten dicsőségére) azokat amiket nem titkoltam, közzé tettem. Mit látok ebben? Épp azt, amit már írtam fentebb. A célt a keresztényé váláshoz hangoztatni de másrészt az oda vezető utat konkrétan nem megmutatni, vagy tévesen előírni.

Jeanne Guyon, Miguel de Molinos, Francis Fenelon, stb. olyan emberek voltak, akik messze kimagasló munkájukat az egyház, üldözéssel jutalmazta. Azok, akiket nem foglalkoztatott a téma a múltban, a jövőben sem fogja (valószínűleg). Akik viszont szomjasak Isten után, akarják mindazt amit készül adni, hogy gyermekei fiaivá növekedjenek, akik készek hátrahagyni mindazt ami stagnálja, a szellemi növekedésüket, akik nem elégednek meg sekélyes kereszténységgel, azok utána járnak, azok akarják, azok ..megelégítettnek.

Mit üzenhetnék végezetül az „árnyékembernek”. Elhitetnéd ha csak lehet, a választottakat is...ha csak lehet! Csak akkor!

Tóth Attila 2013-12-12.

<photo id="1" />

„Elérvén hitetek célját, a lélek üdvösségét. A mely üdvösség felöl tudakozódtak és nyomozódtak a próféták, a kik az irántatok való kegyelem felől jövendöltek: Nyomozódván, hogy mely vagy milyen időre jelenté azt ki a Krisztusnak ő bennuk lévő Lelke, a ki eleve bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről és az azok után való dicsőségről. A kiknek megjelentetett, hogy nem magoknak, hanem nékünk szolgáltak azokkal, amelyeket most hirdetnek néktek azok, akik prédikálják néktek az evangéliumot…”

(1Pt 1: 9- 12)

Mindez azt bizonyítja, hogy a próféciák, ígéretek is puszta információ. Sőt az evangélium is az. Az örömhír is nem több puszta információnál, viszont fontos hírt hoz. És pontosan informál: „ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.” (Jn 3: 5). A lehető legegyszerűbb, és emberibb „informálást” látjuk itt, a logika is jelen van: „ami testtől született az test, és ami lélektől született az lélek” (3: 6). Mindez a kezdet! Ezek után jönnek az érthetetlen (emberileg) és felfoghatatlan dolgok, mivel ilyen eltérő az isteni, az emberitől: „a szél fúj, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született” (3: 8). Mindig is gondolatba ejtett ez a kijelentése az Úrnak. És arra enged következtetni, hogy az, aki Isten gyermeke, valahogy nem tudod „bedobozolni". Nem kategorizálható, nem illik bele az emberi elképzelésekbe. Valamint arra enged következtetni, hogy cselekszik, teljesen kiszámíthatatlanul, mint a szél hogy fúj. Ebben egy igazság van! Micsoda a következtetés? És a kategorizáció? Miért kéne az embernek tudnia, amit nem irányíthat? Mert ilyen az ember. Biztonságban érzi magát, hogyha irányíthat! Viszont mikor Isten átveszi ezt az irányítást, nos olyan ez, mint a csimpánznak a puzle. Mikor meglátja az idomított csimpánz a kirakóst, neki talán egy egész élet kell, hogy kirakjon egy keveset. Az embernek viszont elég egy nap! Így vagyunk mi is Istennel! Nem tudjuk, mi miért történik velünk, csupán akkor, amikor úgy (mondjuk úgy) gondolkodunk, mint Isten. Minél inkább „hasonlít” a mentalitásod, az Urad mentalitásához, annál inkább kezdesz rájönni, hogy mindaz, ami történik veled, és emberileg negatív dolog, az „összkép” szerint és az Isten gondolkodásmódja szerint szükséges és nélkülözhetetlen. Isten soha semmit nem tesz hiába! Hát persze hogy nincs rálátása a dologra, (a mi kis csimpánzunknak) mivel hogy nem abból a pár puzle-ból ál ki az összkép! A csimpánz talán elképzelni sem tudja, hogy az „összkép” hétszáz puzle-ból ál össze. A „csimpánz” (ember) egész életében elbíbelődött azzal a kevés puzle-al! Az összkép viszont csak egy periférikus szögben áll össze.

Meg kell említeni, hogy vannak keresztény tanítások, amik „hangoztatják” az Istennel való közösséget. Ezekre a tanításokra viszont sajnos jellemző, hogy az ugyancsak Istentől jövő lelki szárazságot, az ellenségtől jövőnek, gonosz ténykedésnek titulálják., sőt harcolnak ellene és így Isten bennük folyó munkája ellen harcolnak. Azt tudni kell, hogy Isten kétféle módon foglalkozik a lelkünkkel. Édesgeti és szerelmével vonzza, hogy a szeretetéről bizonygassa azt. És lelki sivatagba, vagy „halál árnyékának völgyébe”- vezeti, hogy megtisztítsa, és átalakítsa. Aki csupán bármelyik egyikével azonosul, és a másik ellen harcol, nos az nem Isten szerinti.

Amennyiben szüntelen az Isten szerelme kifejeződésével kizárólagosan és huzamosan foglalkozunk, idő után előjön: a magunkat kiváltságosnak képzelés, egyénieskedés, a „rózsaszín hitelv”, a „siker-evangélium” hirdetése, valamint végül a „jöjjön valaki, aki segít rajtunk kijelentéseivel” agyrém. Meg kell említeni, hogy sajnos a világ erre felé halad. Ezt látom „kiáltásaiban” az EU -ban politikai szinten, gazdasági szinten, és a keresztények között is. Ezt a jövőt megírták Istennek a szolgái évszázadokkal ezelőtt a Szentlélek sugallatára és be fognak teljesedni. El fog jönni az a bizonyos „valaki”, akit óhajtanak. Csak nem lesz benne köszönet. Én minden esetre nem akarok tangens lenni ezekben. A keresztény világ a hittől való elszakadás felé halad, és azt (hitet) behelyettesíti különféle tanításokkal, látásokkal, szellemiekben való összevisszaságban, zűrzavarban.

A másik extrém sem jobb. A száraz sivatag, „kizárólagos” szolgái. Akik szüntelen a vádaskodással, doktrínákkal, és törvényekkel vagdalódnak. Akik elmennek a végsőkig igazukban (lásd inkvizíció) és mindent és mindenkit tisztátalannak, bűnösnek és pusztulásra méltónak tartanak. Ők, olyanok mint a farizeusok, mint az írástudók. Akik a tudatlanokat átkozottaknak titulálják, és mindent (még sokszor Istent is) a tudományuknak az „alárendelésére” helyeznek. Azt mondják, még Isten is az általuk megértett és birtokolt tudomány alapján cselekszik. Ez a hozzáállás is jelen van sajnos a keresztények körében. Dörögnek és villámlanak azok felé, akik nem úgy és akképp élnek és cselekszenek, és persze hisznek, amit ők előírják.

Ez a „hozzáállás” is jelen lesz azon a napon, amikor megjelenik az Antikrisztus, vagy a veszedelem embere. Ez a mentalitás rögzíti és köti meg az előzőt, vagyis a hamisságban való tévelygést. (az Antikriszt szó jelent Krisztus behelyettesítőt is) Egyenlő módon fognak uralkodni és leuralni az emberek lelkét. Ezt látom. Sajnos ez a jövő. Bárcsak ne így lenne.

A hit tetteit, a hitembert fel lehet ismerni, azokból amiket tesz, és mond.

„Mert a te beszédidbõl ismertetel igaznak, és a te beszédidbõl ismertetel hamisnak.”

(Mt 12: 37)

Megdöbbentem, mikor felismertem egy egyszerű alapelvet. Mindig a 20 év alatt, mióta Istennel járok, azt gondoltam, hogy a beszédem valamiféle bűvös valami, ami (a viselkedéssel együtt) valamilyen módon igazzá vagy hamissá tesz. Nem! Itt azt mondja Jézus, hogy meg lehet ismerni. Pragmatikus! Fel lehet ismerni Isten munkáját, így- és így.. Nem pedig Isten elkezdi bennetek a munkáját, hogyha ezt és ezt teszed. Az úgy kicsit sekélyes, hogy adatott az Isten Igéje, és az megváltoztat. Az ember lelkének felülete megváltozik, igen, de Isten személyesen változtat és alakít át teljesen. Aminek az eredménye láthatóvá válik, mert láthatóvá válik Isten cselekedete, mivel az változatlan, és az Igéje is leírja. Hogyha azt akarjuk, hogy Isten változtasson, viszont csakis és kizárólag az Igéje által, évek után azon kapjuk magunkat, hogy a sajátos igei magyarázatunk „változtat” meg minket, és újra visszakerültünk a doktrína birodalmába. Az Isten Igéje megérint és magához Istenhez vezet, ez igaz. A lelkünkben szükséges változás, már Isten „birodalma” kell hogy legyen, nem a hitelveké. Miért van annyi sok gonosz ember (Isten szemszögéből) az egyházban? Mert ők megfelelnek annak az emberi mércének, ami az emberi felfogást jellemzi a szellemi dolgokról. De kerüljenek csak Isten kemencéjébe, és rögtön kiderül milyen „anyagból” gyúrták őket. A tűz próbáját kiállni az a valami. Az Isten Igéjét lehet vallani, de ez nem változtat az ember lelkének „állagán”. Az ember lelkét csak az Isten felé kiárasztott hit általi szeretet egy részről, másrészt az Isten kemencéje fogja gyökereiben megváltoztatni. Látjuk a fazekasmester munkáját is ebben. Ameddig a nyers „anyagot”, az agyagot készíti, bele adja minden szeretetét, minden figyelmét és gondviselését. Ő már előre tudja milyen használata lesz az edénynek. Aztán, hogy hatalmas szeretete végleges formát és végül használhatóságot biztosítson, jön a következő szint, beteszi a kemencébe. Ezek a folyamatok nem mennek végbe, hogyha a fazekasmester kurzusokra jár, előadásokat hallgat, és töviről hegyire ismeri a szakmája művészetét. Elérkezik a pillanat, amikor feltűri az inge ujját és dolgozni kezd. A koncepció önmagában nem alkot. A pragmatikus munka alkot.

„Átéltük” a csecsemőkort, emlékeink nincsenek, nem is tudatos ez az életkorszak, amit ez nyújt, ámde mint felnőtt tanulunk belőle. Mit? (itt megállhatsz az olvasással és leírhatod a véleményed). Szerintem (ne olvasd tovább még nem írtad le a véleményed) nos szerintem, amikor Jézus az ölébe vett egy csecsemőt, és azt mondta: „ha valaki nem lesz olyan, mint ö, nem mehet be az Isten Országába” sokan megdöbbentek, pedig nincs miért. Hogyha megszülettél erre a világra, ha tetszik, ha nem, csecsemő vagy, nincs választásod. Így van ez a lelki (fenti) világban, megszületettek körében is. Mit tesz egy csecsemő? Semmit. Alakítja az életét? Nem, hanem mások. A Menyei Szülő. Még csak meg sem válogatja, mit eszik, és menyit, ameddig nem tud beszélni, hogy kérjen. És attól nem biztos, hogy kap, mert nem válik minden a javára. Nem tud elemezni, szelektálni, teljesen kiszolgáltatott. Kinek? E világ elemeinek. Vírus, betegség, külső behatások. Ha előtted, van a kiságy rácsa, nekiütközöl, és lehet, hogy korlátozva érzed magad, ettől ez a javadat szolgálja. Amikor Jézus az ölébe vette a csecsemőt, azt azért tette, mert a tanítványok azon voltak, hogy kicsoda nagyobb közöttük, ki a vezető. Na és szerintük (tanítványok) milyen volt ez a vezető?

Először is tudja az utat, gondolhatta egyikük. Vagy van tekintélye, hallgatnak rá. Gondolhatta egy másik. Vagy tud írni, olvasni, jutott következtetésre egy harmadik. Én egyszerűen gondolkodok. Hogyan teheti meg mindezt egy ma született csecsemő? A látható világ számára ez képtelenség, és a lelki világ számára is. Teljes mértékben rá vagyunk utalva a Szülőre. Ha meg tesszük első lépéseinket, és Ő nem támogat, elesünk.

Nos mit teszünk mi a ma született „csecsemővel”? Utat kell neki mutatni a keresztény élet ágas-bogas, és göröngyös útján, a doktrína pálcájával, nehogy eltévedjen. Lehet hogy gondterhelten, sóhajtva igenlően bólogatsz de, ki kell, ábrándítsalak.

Ugye a keresztények között menyire természetes ez? És egy percig sem gondolunk arra, hogy megszületett, és annak a „régiónak” a Szülője gondját viseli, rá van utalva. Tegyük a szívünkre a kezünket: minden haladó kereszténynek nagy a kísértés, hogyha találkozik egy „nemrég született” lelki testvérével, hogy úgymond „kezébe vegye a gyeplőt” és „felvilágosítsa” az igazi keresztény életről. Magam sok olyan kereszténnyel találkoztam, aki tanított, pedig tanulnia kellett volna arról, amit tanított!

Isten Országa, igen jöhetnek ott is vírusok,(a látható világból) rossz berögződések, de ezek mind az „immunrendszer” erősödését segítik. Senki ne értsen félre, az emberi miatt jönnek ezek, Isten tökéletes. Aki viszont azt állítja hittételre, van szüksége mit, akar? Az ember, hogyha megszületik, pár hónap múlva tudni fogja, hogy ő egy ember, nem pedig egy csimpánz kölyök. Honnan? Csak úgy tudja. Ott van a lénye mélyén bélyegezve. Valójában bármilyen megdöbbentő a keresztény rendszertan, doktrína, vagy nevezzük bárhogy, nos előbb, vagy utóbb „hasonlítasz” a „tanítódra”. Ez pedig az Istentől a legtávolabb áll, hogy „madzagon húzott” gyermekei legyenek. (a gondolat is abszurd, hogy a kereszténységet megtanuld!) A kereszténynek a kezdetekben nem előírni kellett hogyan lesz keresztény, hanem rájött, amikor látta a keresztény életet azon a közösségen belül, ahova tartozott. Igen ott is jöhettek vírusok, rossz berögződések, de ezek mind az „immunrendszer” erősödését szolgálták. Idővel pedig eltűntek. És még egy fontos dolog. Ugye egyet értünk abban, hogy ezeket a „vírusokat” ember nem tudja kezelni úgy, mint a mennyei Atya, aki azt is tudja mikor, minek jött el az ideje. Ha egy felkészült tapasztalt szülő tudja miért sír a gyermeke, mennyivel inkább a Mennyei Atya. Lépjünk tovább.

Mindenki volt gyermek. A sok kérdések és miértek kora. Ez egy nagyon kényes kor. Miért? Továbbra is egyszerűen gondolkodok. Mert ha rosszul, vagy rosszat tanítasz a fiadnak az, pecsétet hagy az egész életére nézve. Elsőnek a legelején azt kell megtanítani, hogyan tanuljon. Az ember ebben a korban szétszórt, szórakozott, keveset tud, viszont egy biztos: a tanulásra a legfogékonyabb.

Ez igaz a lelki életedre nézve is, itt is meg kell tanulni, hogyan hallgasd a tanítást. Mint az életben meg ismeri az anya hangját a csecsemő, úgy egy belső „dekódoló”-nak köszönhetően te is meg fogod ismerni a Menyei Szülő hangját. Minden tanít a környezetedben, csak rajtad áll hogy észre veszed-e. Az Atya Szülői tanítása sok helyen ott van, meg kell, tanuld, „hogyan vedd észre”. Sok körülmény, vagy személy, hatással van rád, meg kell, tanulj ezekhez viszonyulni. Hogyha már hallod Isten hangját, kérdezheted őt dolgok, felöl. Naponta akár kétszáz kérdést is feltehetsz a biztos, hogy Ő türelmes. A kérdés csupán az, ugyanolyan tisztán hallod-e azokat, ahogy Ő válaszol rájuk!

Sokkminden állhat (és sajnos áll) a lelki újszülött, és a menyei Szülő közé. Életfilozófia, amit nagy részben örököltünk, vagy úgymond kreáltunk magunknak. Istenkép, ami nem reális, vagyis Isten egész egyszerűen nem olyan, mint ahogy arról képet alkottunk. Írásról alkotott egyedi felfogásunk, amikor észérvek alapján, nem pedig Szellemi érvek alapján, „nyeljük le” a lelki táplálékot. Nos hogyha elképzelted milyenné növekszik a „gyermek” ilyen táplálékot fogyasztva, ne szörnyülködj. Ez nem más csak a valóság, hidd el. Most bizonyára azt mondod: A tanítványoknak még úgy „frissen” könnyű volt átadni az Úrtól tanultakat. Megállj! Szóval mi nem az Úrtól tanultakat adjuk át? Bizonyára nem. Akik Isten gyermekeit tanítják, leültek huzamosabb ideig tanulni Jézus lábaihoz, félre téve az emberek tanítását Istenről? Hogyha átélték Jézus közelségét, igyekeztek azt átadni tovább? Ha igen hol a gyümölcs?

Mert akkor ugyanazok a megnyilvánulások történnének, mint az Apostolok Cselekedeteiben, és most nem feltétlen a csodákra, vagy a megtérésekre gondolok, mert lehet az emberek előtt igazolva tudni magunkat ez által, de nem az Isten előtt. Isten elvetette Saul királyt, mégis keze által csodát tett, mert a népét nem vetette el. Ugyancsak erről beszél Pál, mikor írja: „Még ha mennyei angyal, vagy mi magunk is mondanánk mást, ne higgyétek” (Gal 1: 8- 10). Pál azt akarja mondani itt: „még hogyha jön egy angyal is az égből, ti csak Istennek higgyetek, még hogyha jön is egy ember, és különböző csodákat tesz, ti csak Istennek higgyetek, még hogyha mi vagyunk azok az emberek, ti Istennek higgyetek!” Úgy tűnik egy az emberek között lakozó Istennel való közösség nagyobb jelentőséggel bírt, mint ahogy azt ma hisszük!

Hogyha Isten tesz valamit a te kezed által, „Dicsőség Istennek” mondod, de a te személyes kis „reklámodnak” ne hidd ezt a dolgot. Megtértek pedig lesznek velünk, vagy nélkülünk! Sőt Isten még a kövekből is támaszthat fiakat. Úgyhogy beszélhetünk felekezeti tételekről vagy hagyományokról, helyi szokásokról, amikor a mai tanításokról van szó, de sajnos Krisztus átadásáról (ezek által) kevésbé, vagy egyáltalán. (illetve csupán csak azt hisszük, hogy átadjuk). Nem a hagyományőrzéssel van baj, hanem amikor azt tételezzük fel, hogy ezek „gyakorlása” visz el minket Krisztus jelenlétébe. Bizonyos Ige szakaszok megértését is ide lehet sorolni, pontosan a háttér miatt, amiben voltak azok, akikkel megtörtént, vagy akiket, (valamiért) intett Pál. Erre egy példa az Efézusbeli gyülekezet. Feljegyzések vannak hogy itt egy zsidó kolónia volt jelen (a kereszténység előtt!). Ne, tessék elsiklani a „kolónia” szó felett. Számomra ez azt jelenti, hogy nem voltak keverten jelen az Efézusi polgárok között, a zsidó polgárok! (úgyszintén nem voltak keverten jelen a Messiás által megváltottak és azok, akik kívülállók, bármilyen nemzetből) Az itteni keresztényeknek nagy harcuk is volt a szinkretizmussal (kultuszok összekeveredése), számomra pedig egy tanulsága van mindennek. (lásd a Nikolaiták akik, nagy elegyítők voltak Jel 2: 6) Hogy a keresztények is kolóniákban éltek. Miért fontos ez? Annak idején nem kellet fel tenni ezt a kérdést. Azért az más, hogy a szomszédod is keresztény, ugye? És hogyha a szomszédod szomszédja, és annak a szomszédja is az? A mai kor kereszténye alapvető problémája az, hogy nem ismeri azt, aki mellette ül (az imaházban). Talán jobban ismeri a szomszédját, ott ahol lakik. És ugye hogyan beszélhetsz lelki énekekben, és Zsoltárokban azzal, akit nem ismersz? (Ef 5: 19). Továbbá a társadalmi osztálykülönbségek egy másik akadálya, annak hogy testvérekként viszonyuljanak egymáshoz, és végtére ez Isten munkáját is visszaszorítja. (aki nem tesz társadalmi osztálykülönbségeket). Ugye az érthető hogy a mai kor felfogása szerint egy a felső tízezerbe tartozó igazgató mégsem költözhet egy kolóniába. (amivel „egy szintre alacsonyodjon” és egyelővé váljon másokkal, más rétegekből) Ebből egy a tanulság: Ma nincs semmi különbség a civil, szekuláris társadalom, és a keresztény „társadalom” között. Aki pedig azt mondja, hogy immár a társadalom, noha civil de keresztény, ugye világos hogy nem így van!

Figyeld meg bármely vallás teológiáját. Ugyanolyan „filozófiai” háttere van, mint kétezer éve, az „írás tudói” tanítottak, s minden egyszerű emberben, mint egy edényben „eltárolták” (vagy elhelyezték a kovászukat) a tanításukat, és nézzétek meg, az emberek nélkülöznek. Nélkülözték Istent akkor, napjainkban úgyszintén). Napjaink teológusai meg álltak valaha megcsodálni a rét virágait, az ég madarait… keresték Isten közelségét? Leültek-e a lábaihoz huzamosabb ideig tanulni, félretéve emberek tanításait Istenről? Elmélyültek-e a hitben eleget, ahhoz hogy az Isten Fia drága vérén megváltott népet tanítsák? Ez nem játék, nem egy szakma, nem megélhetés!

És ma? Napjainkban vannak-e Keresztelő Jánosok? Bizonyára igen. Csakhogy Jánost akkor agitátornak, szokatlannak, kótyagosnak, nézték sokan. A mai „Jánosokat” pedig: széthúzónak, rombolónak, a „jó rend” bomlasztójának, a keresztény csoportok rákfenéjének nézik, aki decentralizál!

Vagy azt mondjuk nincsenek ma már: dörgő „Keresztelő Jánosok”, sziklaszilárd Kéfások, „őlbehajoló” Jánosok, nincs is szükség rájuk, minden a legnagyobb rendben! Igen! Csak épp az emberek vegetálnak! Egy hamis, „isteninek” látszó utánzattal!

„-Eljöttem lakozni a szívekben”- mondta Izrael Istene megannyiszor, prófétáin keresztül. Erre pont azok, akik bemutatták volna Istent, eltávolították őt a néptől. Keresztelő János energikus kézmozdulattal, dühösen dörgött feléjük (írástudók), ott és akkor a nép érezte: a láncaik lehullottak. Az Úr is dörgött villámlott feléjük, és mi történt? Az őskeresztény gyülekezet megúszta a kontrolljukat. Legalábbis kb. háromszáz évig!

Egy újszülött biztonságra vágyik, és Isten Országában megszületve sokan hol keresik ezt a biztonságot? A doktrínában. Mi is ez a valóságban. Szerintem egy bizonyos fajta definíciója a „hogyan higgyünk”- nek. És miért baj az, kérded? Most tényleg egy nagyon komoly, és megfontolandó válasz jön. Tényleg csak józanul gondolkodva szeretném, és komolyan nem felületesen, hogyha megfontolnád. Azt hiszed, Isten szereti, hogy más „ölében” fekszel, nem pedig az övében? Ténylegesen meg vagy győződve, hogy megszülettél Isten számára, és nem viseli gondod? Vagy pedig. Megszülettél a Menyei világ számára, és „észérvek”, vagy logika „kerítésén belül”, helyesen növekedni fogsz úgy, mint Isten udvarában (ölében), aki a valóság? Hol van a hiba? A hiba ott van (és ezt a keresztény történelem bizonyítja), hogy átvettük Isten helyét a nevelésben!

Ne jajgass, figyelj! Az első keresztények soraiban is, születtek az újszülöttek, akik „fentről születtek”, és mit tanítottak nekik, hisz akkor még nem volt doktrína? Nos azt tanították, hogyan kerülhet helyesen, egészségesen kapcsolatba a Menyei Szülővel. Azért van egy kis különbség ugye? Míg ma arra tanítjuk az „újszülött keresztényt” „hogyan higgyen”?! Akkor arra tanítottak hogyan „gügyöghetsz” az Atyának, és ezt a szó legtisztább formájában értem. Ugye az érv nem más, mint Jézus szavai: „ti pedig mind testvérek vagytok..” : nekem ezek a szavak azt sugallják, hogy én, mint nagyobb testvér, megmutatom a kistestvéremnek, hogyan tanultam én is a „Szülőmmel” való kapcsolatot. Bizonyára észre vettétek egy nagyobb gyermek néha a szülőktől tanult, és átvett feddést gyakorolja a kisebbik testvérén. Én észre vettem olyan hozzá nem illő ez a tekintély. Miért? Mert nem az ő dolga ez, hanem a szülő dolga. Ő csak a testvére, aki egy „kevéssel előrehaladottabb” korban van. Az pedig életbe vágóan fontos, hogy miben „gondolod” hogy felnőtt vagy! Ez lehet puszta elmélet, vagy tudás! (Pl. a Róm 14). Az Istennel töltött időtől függ (nem pedig a tudománnyal töltött idő) a te felnőtté növekedésed, azon közegben, közösségben, Országban, ahol megszülettél! A szülő utánzása nem feltétlenül rossz dolog. Gyermekkoromban én is játszottam „papás-mamást”. Egy felnőtt szemszögéből ez komoly dolog kell (kellene) legyen, a játék önmagában az első lecke. Ez a lecke viszont az engedelmességről szól. Teljesen világos számomra: „Három csoport van most, „hogy az Én számomra is megszülettél”- mondja Isten- Egyik csoport az újszülött, vagyis a még „gyámoltalan”, szüntelen jelenlétet követelő Menyei újszülött, második a gyermek (nagyobb testvér), ezek mi vagyunk, Isten Országában megszületett gyermekek, a harmadik a Szülő, aki nem más, mint Isten.” Napjaink kereszténységében mi a valóság? Van-e olyan hogy testvériség? Hogyha azt mondod, hogy van, szeretném veled felvenni a kapcsolatot, mert velem van baj, mivel hogy nem értem mi is, az hogy testvériség. Én azt látom, hogy a keresztények között ugyanúgy uralkodik a „társadalmi hierarhia” mint bárhol a világon! Úgy működnek keresztény csoportok, mint bármely csoportok, egyesületek, vagy klubok. De „ti mindnyájan testvérek vagytok..”

Van még egy nagyon fontos részlet. Amikor egy kis gyermek készül, vagy már megtett egy bizonyos dolgot, legyen rossz, vagy jó, mindig felnéz a szülő arcára. Figyeli a reakcióit, vagy egyáltalán a véleményét. „Mit szólsz, hogyha ezt teszem?” Ez egy nagyon fontos dolog „kellene” hogy legyen a menyei világ újszülöttjének. A szemlélés. Ekkor szemlélem Isten arcát. Semmit nem teszek. Nem gondolkodom igerészeken, nem filozofálok. Most csak „látom Istent”. „Felnézek az arcára”, hadd neveljen. Hidd el, Ő nem fáraszt diagnózissal (úgyse tudnál mit kezdeni vele), hanem rátér egyenesen arra a nevelésre, ami csakis a javadat szolgálja.

Foglalkozzunk most egy másik fontos kérdéssel. A biztonságézettel

Egy normálisan fejlődő egészséges gyerek életében megszokottá válik, és magától érthetödövé, hogy van valaki, aki vigyáz rá. Valaki, akihez nemcsak kérdéseivel mehet, hanem panaszaival is. Biztonságérzet. Elengedhetetlen egy egészséges ember fejlődésében. A lelki világ számára, megszületettnek is elengedhetetlen a biztonságérzet.

Én keresztény járásom kezdetén felfigyeltem, arra hogy hol is kerestem ezt, (noha Isten „Atyasága” mindig ott volt előttem). Ez megint csak a doktrína. A mindenről előre megalkotott saját véleményem olyan biztonságérzetet nyújtott, ami nem volt valóságos (az elmémnek talán igen). Ez nem az „utolsó stádiumban lévő”, teológián tanult doktrína, csak olyan személyes doktrína volt. Aztán később, mikor azt hittem magamról, hogy én már valamelyest „felcseperedtem” a hit útján, kezembe akadt egy könyv (Jeane Guyon, „Jézus Krisztus mélységeinek a megtapasztalása,”) és megtörtént velem az, amit addig csak olvastam, és soha nem gondoltam volna, hogy átélem. Eddig a pillanatig nem gondoltam volna, hogy én is kárnak és szemétnek kellett vallanom sok dolgot. Azt gondoltam, hogy én aztán csak ezüstöt, aranyat és gyémántot birtokolok. Elolvastam a fent említett könyvet, és semmit nem értettem. Semmit! De ez nem lehet! Hisz én már haladó keresztény vagyok! A „hab” ezen az egész tortán az volt, hogy az író oda írta hogy ez a könyv valójában keresztény útjuk kezdetén lévőknek van. Most kapaszkodj! Összesen tízszer elolvastam, mire kapizsgáltam a mondanivalóját! Mert hát ugye az mégse lehet hogy gyakorló keresztény létemre, pont én ne értsem a kezdő keresztényeknek szóló könyvet! És igen, annyira pragmatikus, annyira egyszerű, annyira természetes, volt minden, hogy én a túlbonyolított keresztény felfogásommal esélyem sem volt megérteni. Ne feledd, egy gyermek kész az apja ölébe ugrani, még hogyha két métert is kell repülnie addig. A mai keresztények pedig azt hiszik, a keresztény életet meg lehet tanulni „definíciókból”. Hogyha te azt hiszed, lehetséges „definíciókból” keresztényé lenni, hogyha azt hiszed mások viselkedését lemásolva, templomba járva, szerényen öltözve, meg mit tudom én mit tenni még, és keresztény lehetek, de még csak hogyha a Bibliát is ismerve mindez lehetséges, ne is olvasd tovább az írásomat.

Miért vannak napjainkban gonosz emberek, nem Istentől született, konkolyok, az Isten egyházában? Köszönd ezt is a doktrínának, aminek hogyha megfelelsz, az embereknél máris van egy piros pontod! Hogyha megfelelsz az emberek, alkotta „sablonnak”, csupa pozitívumokat vetítenek feléd. De jaj neked, hogyha nem illessz bele, ebbe a sablonba! Lehet kiközösítés is belőle! Nem biztos, hogy Istennél is működik. Igen oda jutott ma a keresztény egyház, hogy az „egyén” megfelel egy ember által kitalált sémának, és igen „ez egy jó keresztény”, mondják. Vagyis magyarul. Mi, (az emberek) úgy hisszük, hogy egy keresztény ilyen és ilyen, és felsorolja a jellemvonásait. Aki e keretbe, sablonba, sémába nem illik bele „őrizkedjetek tőle”- mondják. Nos miért hibás ez? Mert e gondolat, séma, szokás, végén ott az állításuk szerint: „magától érthetödő” jog, hogy emberek állítsanak szolgálatba embereket! Az apostolok cselekedeteiben a Szent Lélek választotta ki, az általa, és rajta keresztül a felkészítés végéhez ért testvéreket! Különben pedig mióta tudja az ember, mikor van készen a valaki felkészítése? Nos keretek, sablonok? Az apostolok cselekedeteiben én ennek pont az ellenkezőjét, olvastam. Ott féltek kívülállók a testvérek közé keveredni (Ap Csel 2: 43). Az apostolok sem tudhatták Isten kinyilatkoztatását előre! A következő perc hozhatott valami ujjat! Éppen ez volt az ami egyedivé tette! Hittételre pedig végképp nem volt szükségük, mégis mit kezdtek volna vele, az Élő Isten volt közöttük!

Ma már rádöbbentem egy nagyon szomorú tényre. Nem az Isten által adott természetes úton, hanem mellette, jóval odébb, párhuzamosan jártam. Mindez egészen addig a napig, ameddig felismertem azt az egyszerűséget, pragmatizmust, és egyediséget, ami Istent jellemzi!

Aztán van a másik fajta biztonságérzet, hogy bármi történjék, én ott fent megszülettem és ezen, semmi nem változtat, (Rom 8: 38-39). És a földi élettel ellentétben itt örök élet vár!

Az áldozat margójára…

1.

.”Keresztre vele. Feszítsétek meg!”, kiáltotta valaki a tömegből.

„Ó, halvány fogalmatok nincs, mit fogtok ma megfeszíteni,” suttogta Ő. Aztán felemelte a szemeit az ég felé, és kijelentette, a láthatatlan világnak: „Minden készen áll”

Ez egyszerű szavakra, a Mennyei helyek kiürültek, az angyali seregek, az időbe zúdultak és helyet foglaltak Jeruzsálem körül minden tetőre, dombra, és rétre. Tízezerszer tízezer kardot előrántott egy könnyező és sértett angyali sereg. Lényük minden porcikája várta a parancsot - bármilyen parancsot - amely megengedné a bosszúállást azon a magaslaton.

A katonák kegyetlenül verni kezdték, majd valósággal oda hajították a gerendára, hogy aztán azt lássák, hogy Ő jóakarattal kitárta a kezeit és lábait. Az sem maradt észrevétlen, hogy ez a furcsa Ember, önszántából kinyitotta a tenyerét várva a szegeket.

Az egyik katona hezitált egy pillanatra és megszemlélte ezt a szokatlan helyzetet, aztán megmarkolta a nehéz kalapácsot. Oda nyomta erősen a szeget a csuklójához és fel emelte a kalapácsot a levegőbe.

Az Ács fel emelte lassan a másik kezét, hirtelen az idő megállt.

„Most!”, parancsolta az Ács.

Ő nem csupán egy parancsot adott, hanem egy képességet is, hogy olyat tegyenek, amit addig a pillanatig csak Ő tett. Hogy az Ő parancsát beteljesítsék, most meg engedte az Ő üzenet közvetítőinek, hogy idő és tér urai legyenek. Most megismerhették azt, amit csak „VAGYOK” tudott. A következő pillanat erejéig, mozogni tudtak az idő bármelyik irányába és pontjába, vagy a tér bármelyik helyére, minden irányba… egész az örök időkig visszamenőleg. Az idő folyosóin haladva, elérhettek a történelem bármely pontjára. Áthaladhattak minden időkön és minden helyeken, hogyha kellett mindkét irányába az örökkévalóságnak. Az örökkévalóság kezdetéhez és minden idők végéhez egyaránt.

Felfoghatatlan sebességgel haladva, amit még ők sem tudtak felfogni, a „zsákmányukkal” mindegyik a kijelölt helyre lépett,

hogy Uruk parancsát végrehajtsák ....

......folytatás...........

(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)

Az áldozat margójára…

2.

Az angyal, akit szimplán „Hírnöknek” hívtak, a múlt időbe vetődött, egészen a minden idők kezdetéig és minden örök kezdetéig, Isten kivételével. Megérkezett és talált egy bárányt, megölve, egy fakereszten. Megragadta a szeretet azon trófeáját, mely ismeretlen volt egészen addig és elhordozva az örökkévalóságon és időn át megérkezett a Golgotához, hogy immár metamorfózissal átalakuljon a kereszt és a bárány, az átkozott gerendával és az Áccsal. .

Egy másik angyal arra a rég felejtett helyre ment, ahol Éva és Seth eltemették Ádám testét. A Szellemi lények ajándékaival és erejével, az angyal összeszedte az ölébe a fajunk első szülöttét, és az időn át, elhordozta a Magaslatig. Látjátok, Ádám leszármazottai az ő ölében voltak, mert belőle voltak. Sőt ott az Ádám ölében az emberiség összes faja, az Ádámi bukás is ott volt, és az ezzel járó egoista természet, amely szétáradt, megrontotta és eltorzította az ember lelkét.

Ádám és a belőle való teljes emberiség, angyali kezekben az Ács „kivégző” helyére voltak hordozva.

Most az egyik arkangyal felemelkedett a föld felszíne felé, a bolygó felett állva előhívott minden időket, parancsolva minden kormánynak, uralomnak, hatalomnak, és fejedelemségnek, amelyek voltak minden időkben, hogy jöjjenek elő. Hatalmas ölébe összeszedve visszajött az idő szférájába és Jeruzsálem felé vette az irányt. Ott meg állt, és várakozott a kereszt előtt.

Egy másik angyal nem mozdul sehova, az ő találkozási helye maga a Golgota volt. A kereszt egyik oldalán a zsidó sokaság foglalt helyet, a másik oldalán pedig a pogány katonák helyőrsége. Közöttük egy hatalmas, megmászhatatlan és áthatolhatatlan fal húzódott, mely csupán a láthatatlan világ számára volt látható. Erős kezeivel kitépte, eltávolította, ezt a falat, és meg állt a kereszt előtt. Várt.

Minden angyal várta az idő újabb ketyegését.

A kar és a kalapács elkezdték az őrült zuhanást a szeg felé, de nem mielőtt a visszatért angyalok a fiatal Ács kebelére lökték volna mindazt, amit hoztak..

A kalapács erővel ütött a szegre, amely pillanatban, meg lett feszítve:

Az első ember Ádám,

Ádám leszármazottai,

Az önző természet,

Az összes kormányok, hatalmasságok, uralmak és fejedelemségek.

Igen! Megfeszítve a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjén!..

......folytatás...........

(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)

Az áldozat margójára…

3.

Újból egy szeg lett erősen odanyomva a másik kézre. A katona felemelte a karját egy kecses mozdulattal, az Úr újból lefagyasztotta az időt az ő folyásában.

Abban a pillanatban, az egyik angyal megérkezett a Sinai hegy aljára, és vadul keresni kezdte a rég elfelejtett, törvény tábláit, a köveket minden irányba vadul szétszórva. Megállt. Rátalált Mózes eltört törvény tábláira. Sietve összeszedte, magához ölelte és megfordulva repesztett a Jeruzsálemi templomba.

Megérkezett a pitvarba, egyenesen a Szentek Szentébe ment. Megrémülve, de engedelmesen félretette a Frigyláda fedelét és a belsejében felfedte a doboz matt aranyát, kivette onnan a Törvény Szent másolatát. Összeszedte aztán a Templomban talált összes szabályzatot és rendtartást, minden rendeletet, melyet valaha írtak, kijelentettek vagy megálmodtak.

Mikor kész volt indulni, a bensőjében újra hallotta Urát. Megfordult és magával hívta az összes rituálét, amelyet a történelem folyamán bármikor használtak bármely felekezetben. Indult volna, de megfordult újra a forró szelleme ösztönzésére, és magával hívta az összes szent napok szokásait. Még a Szombatot is magával hívta.

Végül elhagyta a Templomot, és egy végső megtorpanásban újra megállt. Mélyet sóhajtott, megfordult és magával hívta a Templomot is.

Aztán felemelkedett a föld felé és egy olyan hanggal, amely elért az örök idők elejére és végére, megparancsolta hogy minden szabály, rituálé, dekrétum, rendelet és határozat, amelyet valaha valamilyen vallás jóváhagyott és gyakorolt a föld színén, azonnal jöjjön utána!

Újból az angyal megterhelve visszatért az egeken és megérkezett az időbe. A momentum pontosságával újra oda lökte a terhét az Ura kebelébe, és hátra lépett.

A kalapács újból ütött a szegre, és ezzel:

Minden törvény,

Minden rendelet,

Minden határozat,

Minden szent nap és rituálé,

Meg lett feszítve a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjén!

......folytatás...........

Az áldozat margójára…

4.

A katonák megkötözték az Úr lábait, erősen odanyomták a keresztre és odaszegezték. Majd felemelték mindenestől, és bele helyezték egy gödörbe. Egy borzalmas tompa puffanás és mély sóhajtás hallatszott.

Az egek elsötétültek, takarásukat beteg és kétes fellegek okozták. Pillanatról pillanatra az ég egyre komorabb és balsejtelmesebb lett. A föld lakói összehúzták magukon ruháikat, reszkettek, látva ezt a borzalmas és iszonyú gyülekezést az égen.

Amit ők láttak, nem volt más csak egy csepp azokból az óriási profán „dolgokból” amik most előjöttek a láthatatlan világból. Az angyali seregek most a legsötétebb és legvisszataszítóbb portyájukban voltak. Elrepültek az idő és tér minden hosszára, minden év, óra és percébe az emberi történelemnek. Minden falu, város vagy metropolisba. A rét és sivatag, még a tengerekbe is. Félelmetes „csomagjukat” elhozták Jeruzsálembe, vigyázva arra, hogy a láthatatlanok között maradjanak, mivelhogy nem akarták terhük ocsmányságával a földet elpusztítani.. a sötétség és homály megvastagodott, miközben angyali seregek harcoltak, hogy elviseljék a terhet a kijelölt időig.

A föld Ura egyre gyengült, ereje kezdte elhagyni, ott fent a kereszten.

Nyögések és Urukat sajnálva, agonizálva és sírva, az angyalok felemelték mindazt, amit hoztak és beléptek az időbe, magukkal hordozva minden bűnét minden valaha élt embernek!

Egy helyre összeszedve ezt az undorító, lüktető, szemetet, teljes egészében rálökték az Isten Bárányára, amely így lett bűnné. Minden bűn most egyetlen testben akkumulálódott. Benne. Az isteni Felség most megtapasztalta azt, amit még sohasem. A leírhatatlan undorító, ocsmány özön közepette a Dicsőség Ura, minden szentségtől elhagyatva kiáltott delíriumában:

„Eli, Eli, l`mah sabaktani?” (Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?)

Az egyik arkangyal a dühtől elvakultan, bosszútól mardosva, vadul kiáltotta a társainak:

Mostantól, az örökkévalóság végéig,

Bosszú, bosszú!

Mostantól a minden csapások végéig,

Bosszú, bosszú!

Még egyszer az idő megállt, hogy helyet készítsen a legnagyobb ítéletnek.

......folytatás...........

(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)

Az áldozat margójára…

5.

Az időn átrepesztve, az angyali seregek most elértek a határába az utolsó időknek. Vulkánként lángoló szemekkel, kivont kardal csatakiáltással, szinte észvesztve, rávetették magukat a történelem utolsó mozzanatában a sötétség birodalmára:

Bosszú, bosszú!

Eljött az időtök!

Minden kegyelem és gyengédség nélkül most ott köröztek a sötét démonikus királyság lakói körül, lángokkal és vakító fénnyel körbezárva azt… és vadul kiabálva visszavitték őket át a kapun, ami elválasztotta a láthatót a láthatatlantól, vissza az időn a Golgotához.

Kegyelem nélkül, és minden finomkodás nélkül, az angyali seregek elvitték ezt a profán „zsákmányt”, ami ordított és a fogát csikorgatta, a kereszthez.

Az idő csak egy másodpercet indult megengedve, hogy két arkangyal - lángoló karddal- a sötét démonokat odavesse az Isten egyetlen Fiának ölébe.

Az angyali seregek akkor egy olyan csatakiáltással, amit addig soha senki nem halott, az angyali harcosok, újra nekilódultak abba a csatába, amit az örök idők előtt, régen el kezdtek.

„Ezúttal, győzelem!”- kiáltották.

A bosszútól lángolva, most ott gyülekeztek az utolsó momentumában, a mindenkori történelemnek. Megálltak egy pillanatra. A kijelölt angyalok, felemelkedtek a glóriájuk teljes fényére, erejére és dicsőségére.

„Most!” Kiáltott Mihály arkangyal - a kijelölt vezető - miközben Isten szent angyalai, megtámadták az ítélet légióit, oda hurcolva őket a kikerülhetetlen kereszthez. Velük együtt, két arkangyal kíséretében ott volt a mélység vezetője - a fény angyala - megkapva végül a biztos ítéletét.

Vissza lettek lökve az időben, és az összevisszaság és káosz közepette, leírhatatlan körülmények közepette, oda lettek húzva a megfeszített ellenségük ölébe.

És így lett megfeszítve:

A sötétség fejedelme,

És annak királysága,

A mi Urunk Jézus Krisztus keresztfáján.

......folytatás...........

(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)

Az áldozat margójára…

6.

Miközben az idő folytatta a pihenését, más elemei a teremtésnek is utat készítettek maguknak a mindent elnyelő kereszt felé. Az angyalok csodálkozva nézték, az univerzum teljes rendszere „elfolyt” a Megfeszített ölében. A teljes föld és minden rajta lévő összeolvadt és eltűnt a kereszten megfeszített ölében. Az idő, az örökkévalóság, csatlakoztak.

Előttük most csak egy kereszt foglalt helyet, felfüggesztve a hatalmas semmibe.

Valóban. Ő megtartotta a szavát. Megszabadult az összes ellenségeitől.

Krisztus keresztje elnyelt és elpusztított… mindent

Halleluja!

......folytatás...........

Az áldozat margójára…

7.

Egy hideg borzongás futott végig az angyali seregen. Elfelejtették egy pillanatra az utolsó és legnagyobb ellenséget, akivel senki közülük nem tudott harcolni.

A Halál megjelent most a kereszt előtt, és „mormolt” egy obszcén nevetést:

„És íme,

Újra találkozunk!

És ez alkalommal utoljára!”

Halál összefogta a köntösét, és felé vette az irányt. Mikor ehhez a tekintélyes zsákmányához ért, a fiatal Ács lassan felemelte a fejét, elmosolygott és azt mondta:

„Igen, Halál,

Az utolsó alkalommal.”

Ezzel a fiatal Ács megmozdította vérző, átszegezett kezét, és az idő folyni kezdett újból a rendes „medrében”. Újra feltűnt a Golgota. A látószögben újra látszottak a földi dolgok. Az Úr Jézus, úton volt, hogy az utolsó leheletét adja. A Halál angyala könyörtelenül eltakarta sötét szerafimikus szárnyaival, és elkezdte kifacsarni az utolsó csepp életet is a nagy „zsákmányából”.

És Mária Fia az utolsó leheletével kiáltotta:

„Atyám, a te kezeidbe teszem le, az én lelkemet!”

Ezekkel, a szavakkal az Ács meghalt, és magával vitte az összes ellenségeit, a Halálon kívül!

Most a Halál felemelte és rázta az öklét, jelezve a győzelmét, és kiáltva:

„Végeztem, még az Élettel is!

Győztese és hódítója vagyok,

Mindennek!”

A Halál önelégülten készült elmenni, miközben arca sötét árnyékként örvendezett.

Hirtelen valahonnan, egy minden értelemtől rejtett titkos erő által, a Halál megtorpant. A sötét angyal megdermedt és pánikszerűen ordibálni kezdett magatehetetlenül.. Összeszedte az összes erejét, erőt képezett magának, hogy ezzel a láthatatlan erővel hadakozzon. A titáni harc láttán az arkangyalok serege letérdelt a félelemtől.

Az angyalok, nem képzeltek el sohasem ilyet, a gigászi csata életre-halálra menő lett és egy pillanatra úgy tűnt, hogy a két erő egyforma, és a Halál kiszabadul. Lassan viszont és visszavonhatatlanul, a Halál angyala elvonszoltatott a kereszthez ott aztán az Ács mozdulatlan teste öt is elnyelte. Eltűnt a Názáreti bensőjében.

Maga a Halál is meghalt!

Így volt megfeszítve minden.

És így volt a halála az Isten Fiának.

A Názáreti Jézus Krisztusnak

.......................................................................

Ó, igen!

Volt még valaki a kereszten, aznap

Te voltál megfeszítve, Krisztussal együtt.

......folytatás...........

Az áldozat margójára…

8.

A sír sem volt kivétel ez alól a furcsa földrengés elől, megrázva vadul mindent. Sőt úgy tűnt, hogy valójában az a sír volt mindez „központja”. Nem. Nem a sír, hanem a benne helyet foglaló egyetlen test. Egy földöntúli erő, szétáradt ebben a testben.

Az Örökkévaló Szellem ereje benne, most helyet engedett az egyetlen, a minden idők titáni harcának. A legnagyobbiknak.

A gigászi energia, most spirálisan koncentrálódott. Eme konfliktus ereje, exponenciálisan nőtt. A Halál meghalt a kereszten, ténylegesen és igazán, viszont minden ereje megfagyasztotta, és megdermedt a szorításában, amit az utolsó „áldozata” általi görcsös tevékenysége folytán kifejtett. A föld fundamentoma inogott eme harc színtereként, hogy a Halál utolsó szorításából szabaduljon egyrészt, másrészt egy a kozmikus energián túli harc miatt. Az egész teremtett világ inogott, kiáltva a saját megváltása után. Az Ács teste volt a forrása és a teremtett világ a vizhagja. Eme hatalmas erő építkezett.

A sír, nyögve és imbolyogva megrepedt.

Egy szelíd villanás volt most látható a kriptában egy pillanatra, aminek a forrása maga az élettelen test volt. Egy kis villanása egy felfoghatatlanul nagy erőnek, ami most a felszínre törekedett. Az Ács egyik keze megmozdult, a hatalmas „lökéshullámtól” ami a belőle most előtörni készült. Aztán hirtelen egy fényrobbanás, ami az egész angyali sereget mely kinn várakozott, megvakította.

Az örökkévalóság minden ereje és fénye most ott gyűlt egybe egy lélekben, hogy aztán előtörjön az Isten Fiából. A kripta, a föld, az egek, és az angyalok most vakítóan tündököltek a fény erejétől. Égy pillanatra úgy tűnt, hogy az egész teremtett világ valósággal elolvad a Fény előtt, ami lassan azért szűnni kezdett.

Az Ács teste most a tökéletes tisztaság és Szentség állapotában.

Ez a test a külső szemlélőnek úgy tűnt, hogy teljesen eltűnik egy „folyékony” fénytégelyben. Vagy csak átalakul?

Az Örök Élet, most Áttöltötte az egész ereje tartalmát és ennek a „folyamatnak” a velejárójaként a hústest, egy örökéletű és halhatatlan test lett. Egy test, amely ugyanolyan szellemi, mint a Szellem, ami a bensőjében van.

Aztán hallatszott egy kiáltás a sírból..

„Élek!”

Spontán, gondolkodás nélkül, még csak nem is reflexből, a kezeit az oldalára tette.

„Egy seb, egy seb!”

„Hiányzik valami belőlem! Valami, ami öröktől fogva bennem volt, most hiányzik!”

Felállt a gyolcs közül, majd felugrott, az arcát, fedő törölközőt is levette.

„Osztódtam, osztódtam”- örvendezett.

„Egy Ő, aki öröktől el volt „bújva” bennem… most kijött az én oldalbordámnál.”

„Csontomból, való..”

„Nem! „Szellememből való Szellem, Életemből való Élet… Lényemből való Lény.”- kiáltott fel a Feltámadt, az örömtől és fel emelt kezekkel.

Nagy igazság az, hogyha valaki a markát a földbe mélyíti, földet fog kivenni onnan. És hogyha valaki egy emberbe mélyíti, onnan valami emberit fog kivenni. És hogyha tegyük fel, valaki Isten oldalába mélyíti a kezét, onnan valami Isteni fog kijönni!

Valami, ami Istenhez „tartozott”, olyan biztosan, mint az Ádám esetében az, ami hozzá tartozott, kijött most Istenből ugyanúgy. Mint ahogy Éva az Ádám lényegében volt egykor, pont úgy valaki valamikor ott volt Istenben.

Ironikus ugye? Az egyetlen tökéletes Lény az univerzumon innen és túl, ott állt most, egy átalakult testben, ami az Isten dicsőségének teljességében ragyogott- és az oldalán egy sebbel.

Felemelte a kezeit a győzelem jeleként és azt kiáltotta:

„Hól vannak az ellenségeim? És a riválisaim?”

Ahogy a mag, úgy voltam én is :

Egyedül.

A földbe estem és elhaltam.

Ahogy a mag, úgy én is,

Megfakadtam…

Én feltámadtam, és immár nem vagyok egyedül.

Eleinte csupán egy látomás,

A Szívembe rejtve.

Most ebből a sírból, előjön az én párom!

Aztán újra kiáltott:

„És az ő üldözői és ellenségei, hól vannak?”

Mint hatalmas vízesés ömlött most belőle a fény és a dicsőség. Aztán a következő pillanatban nem egy sírban, hanem az örökkévalóság határain túl… egy Isten, aki fiatal… egy Ember, aki örök… megfeszített … feltámadt… aki győztese mindennek.

A kiáltása most áthaladt körbe az egész teremtés határain és annak mentén:

Minden a lábaim előtt van!

Feltámadtam!

Élek örökkön örökké!

Feltámadtam a halottak közül.

......folytatás...........

(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)

Az áldozat margójára…

9.

A teljes Mennyei sereg összegyűlve három napja várakozott. A kertben, és magaslatokon, Jeruzsálem körül, ameddig a szem ellát, számtalan lakója a Mennyei világnak. Vártak.

Amikor a sziklán keresztül hatalmas fényözön szűrődött ki és lett látható, az angyali légiók spontán dicséretekben törtek ki. A következő pillanatokban átengedték a helyet az örömnek és magasztos dicséretnek. Néhányan az angyalok közül felemelkedtek, mások pedig letérdeltek, megint mások, csak ugráltak le-fel örömükben. Egyes arkangyalok a levegőbe emelkedtek és köröztek egy hatalmas fénylő kört alkotva. Majd a teljes Menyei sereg „összefogott”, hogy feltámadt Uruk körül egy hatalmas Menyei szikrázó kört alkossanak. A Feltámadt jelzett két arkangyalnak, akik sietve elgörgették a sír bejáratától a követ. Feltárták, hogy minden szem lássa, a mindenkori történelem lehető legüresebb sírját.

A fiatal Ács csendet jelzett, és noha mindenki hallani akarta mondandóját, a szellemekből feltörő dicséret miatt még eláradt a magasztalás. Végül az angyali sereg elcsendesedett.

Most az arcára egy „kihívás” rajzolódott ki. Megfordult az üres sír felé, szemei csillogtak.

Az Úr felemelte újra kezeit. Hallgatásra intett. Minden elcsendesedett. A magaslatok, a völgyek, a csillagok és egek. Semmi nem maradt végül, csak a Feltámadt, az angyali seregek és egy üres sír.

„Feltámadtam te sír!

Te világ, minden tündökléseddel,

Eltemetettél velem együtt. Most,

Az önnön erőd által jöjj ki!”

Hatalmas csend.

„fejedelemségek, hatalmasságok, mindenkori uralmak és uralkodók,

Ti, akik az embert uralmatok alatt tartottátok,

Ti, akik dicsekedtetek az erőtökkel, annak az erőnek az erejével

Jöjjetek ki!”

A csend folytatódott.

„sötétség hercegei, ti

Kik vágytatok a Trónusomra,

Ti kik a teremtett világot uraltátok,

És ebbe a sírba lettetek helyezve velem együtt,

Most a sokat hangoztatott tekintélyetekkel gyertek elő!”

A csend felelt.

„Halál, te minden földi dráma győztese,

Te a fáradhatatlan erővel rendelkező,

Amaz hatalmas erő által, mellyel dicsekedtél, hogy hatalmasabb minden erőnél együttvéve,

Halál!- hatalmas erőd által jöjj ki!

Egy véget nem érő momentum, miközben az angyali szempárok a sír bejáratához voltak szegezve, várva a „válaszát” ennek a hatalmas kihívásnak.

Aztán az Úr és az angyalok spontán kórusa hallatszott:

„Te sír, hol a te győzelmed,

Halál, hol a te fullánkod!?”

(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)

......folytatás...........

Az áldozat margójára…

10.

Mindegyik angyal visszaemlékezett arra a felejthetetlen „időszakra”, mikor Éva megteremtetett, az Ádám oldalából kivett részből, abból az emberi részből, ami Istenben is meg van, (és az isteni), mert végtére az ember Isten képe és hasonlatossága, „sablonja”.

Az angyalok szemlélték most azt a pillanatot, amikor Ádám feküdt mély álomban, és Éva meg lett teremtve. Az univerzumot betöltötte a dicsősége, fénye, és kijelentése annak a mostanáig nem ismert képnek, ami Istenben volt, akkor, amikor megalkotta Évát. Mikor az Úr megteremtette Évát, valaki mást látott maga előtt.

Ez a „másvalaki” ott állt most előttük. Nem fért hozzá semmi kétség. Éva csupán a „kijelentés árnyéka” volt. Előttük most ott állt, egy nő, egy összehasonlíthatatlan szépséggel és tündökléssel, millió „részeiből” megalkotva Istennek, ami ott volt benne a világ és minden kezdete előttről.

Íme végül az Istenben öröktől rejtett titok!

Egy nő, felöltözve Isten tündöklésében. Egy szépséggel, ami túlszárnyalt minden képzeletet. Olyan volt, mint Ő, és nőnemű. Kinézete csodaszép, jelleme olyan gyöngéd, teljesen telve szeretettel. Egy olyan tiszta teremtmény, hogy az angyalok szemei tündököltek a hódolattól, és rémülettől mikor megpróbálták átfogni a tekintetükkel.

Jellemvonásai alkotva voltak a minden faj legszebb jellemvonásaiból. Nőiessége összessége volt, a minden idők, a múlt és jövő, nőiességének.

Az angyalok előtt most lassan múlni kezdett ez a vízió, és megjelent az Isten. Kimerülve a dicsőség intenzív áradásától, most megalázkodva, arccal a földre estek.

„Nincs senki, aki reklamálna, nincs riválisa”- suttogta egy angyal.

Egy angyal, a dicsőségtől még mindig félig szédülten fel állt, és mindannyijuk gondolatait megfogalmazta:

„Egy pár a mi Urunknak”

„Isten Menyasszonya.”

(Gene Edwards "Isten Románca" alapján)

„Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket.”

( Zsid 5: 12)

Nagy igazság az, hogy amikor valaki, mint keresztény évekig a hit ugyanazon szintjén stagnál, olyan mintha állna egy buszmegállóban, és minden buszt elengedne, anélkül hogy felszállna rá. Van egy kulcsszó, egy kulcs gondolat itt. Egy fontos és megdöbbentő tény! Jól figyelj! Minden megadatott! Azt mondja, itt hogy minden megadatott, ahhoz hogy…

Kéznyújtásra volt. Sőt ott volt melletted, minden. Te magad voltál benne: „Ott vagy most is benne, minden körülötted történik, és nem látod! Csupán azt látod, ami a szemed előtt történik:

-holt cselekedetekből való megtérés,

-Istenben való hit,

-mosakodások,

-tanítások,

-kezek rátevésének,

-holtak feltámadásának,

-örök ítéletnek.

Mindezek magukkal kellett volna hozzák az Istenben való még mélyebb „elmerülést”. Éhséget kellett volna támasszon és szüntelen való keresést! Ez mégsem történt meg! Van egy gondolatom, amit meg szeretnék osztani most. A zsidókhoz írt levelet nem tudjuk biztosan ki írta. Bárki írta nagyon mély szellemi gondolatokat és kijelentéseket írt le. Mindezek Istentől származnak, mint a többi része a Szentírásnak. Amit itt olvasunk a legnagyobb döbbenetet, kellene, kiváltsa és el kellene gondolkodnia rajta bárkinek, aki (keresztény) intézményben veti a bizalmát. Mire gondolok? Hát éppen arra, hogy van egy nemzet, aki a lehető legtöbbet tud az egy, örök és igaz Istenről. Ez a nép, mely feljegyzett sok magasztos dolgot, tetteiről, tanításairól, sok szellemi gondolatot is úgyszintén, én pedig azt olvasom „noha ez időtől tanítóknak kellene lennetek,” (5: 12) és mindezt nem egy nemrégen még bűneiben élő, pogány származású embereknek, akiknek semmi reménységük, hanem a zsidóknak, akik akárhogy vesszük nem indultak a nulláról, ami az Isten „gondolkodásmódját” illeti! És igen, íme egy újabb bizonyítéka annak, hogy az évek folyamán Isten a zsidóság vallásosságát megunta. A gépiesen és szép renddel begyakorolt „szellemi” cselekedetek nem győzték meg azt az Istent, aki olyan gondolatokat is tudott és ismert egy emberben, amit talán még saját maga sem!

Az Úr megfedte az írástudókat, és farizeusokat. Intézményt hoztak létre. Egy uralkodó, szellemi szempontból oligarchikus intézményt hoztak létre. Egy olyan intézményt, ahol saját maguk diktálhattak bármiben, ami a szellemi. Hogyha valaki eme intézménynek ellent mondott, súlyos következménye volt. Ők maguk nem tartottak fenn kapcsolatot az örökkévaló Istennel. A törvényeit, rendeléseit ismerték, a pedagógiai erejét és építő jellegét elvetették. Végső stádiumként pedig, saját érdekük szerint „forgatták” az amúgy kívülről ismert Törvényt és rendeléseket. Mikor megfedte őket az Úr, nem csoda hogy azt mondta, hogy a latrok és paráznák meg előzik őket az Menyeknek Országában.

A személyes kapcsolatom, valamint tapasztalatom által hiszem, nincs még egy olyan romboló szellemiség (démon) mint a vallás szelleme. Az emberi lelket elvágja Istentől, és mindennek következtében történnek bűnök, szellemi sötétség és végkifejletként szellemi halál!

A nem vallásos, hit emberről így folytatja a Zsidókhoz írt levél:

„(az ígéret örököseinek) lelkünk bátorságos és erős horgonya és beljebb hatol a kárpítnál. Hová útnyitóul bement érettünk Jézus, a ki örökké való főpap lett a Melkisédek rendje szerint.”

(6: 19, 20)

Fel teszem a kérdést melyik atya, nem akarná magához ölelni gyermekét? Nem mindig csak az előírásokkal, feddéssel és haraggal viselni felé!

Így van ezzel a Menyei Atya is. Szereti az embert. Mi vagyunk az oka, annak hogy a látható világot megteremtette. Hogy boldogok legyünk, hogy gyönyörködjünk, hogy hálásak legyünk, hogy részesei legyünk az ő alkotó munkájának. Viszont mivel sok ember nem születik meg a számára, így nem tud részese lenni az ő szeretetének!

Nikodémus intellektuálisan képtelen volt ezt felfogni. Pedig Jézus logikus kérést fogalmazott! Aki nem született meg emberként, azt nem lehet „embernek” nevelni. Azonképpen aki nem született meg Isten gyermeke ként, azt sem lehet fiává nevelni! Ahogyan vannak emberhez nem méltó dolgok, azonképp vannak Isten gyermekéhez nem méltó dolgok is.

A mi főpapunk érdeme, hogy beléphettünk oda ahova a régi időkben még az Isten szerint rendelt főpap is félve ment. Egy nagy igazság van a Zsidókhoz írt levélben. Bemenetelünk van az Atyánk elé, de a mi Urunk szüntelen ott marad velünk. Esedezik értünk szüntelen, egyik kezével a mi kezünket, másikkal az atya kezét fogja. A teljes és tökéletes szeretet ez. Ez az állapot ad növekedést, itt találjuk meg a választ a kérdéseinkre. Ezzel a közelséggel érkezünk meg abba a stádiumba, ahol el kezdődhet a neveltetésünk, növekedésünk és lelkünk átformálása. Az Atyához menetel valóság, ami az oda vezető utat illeti, szintén könnyű és nem a mi érdemünk. Krisztusról való kezdetleges beszéd még ez a tanítás is. Hogy te most ezt olvasod Isten kegyelméből az is kezdetleges beszéd. (Zsid 6: 2). A valóság az, amikor egyszer csak ott „találod” magad Jézus és Atyád társaságában. Itt, és csakis itt lehetséges az igazi növekedés. Csakis itt fogsz találni „kemény eledelt” mikor már „érettkorú” leszel. Csakis itt, hited tüzétől táplálva, a „szeplőtlen pap” által, érted meg talán még a válasz nélküli imát is, itt jössz rá, hogy a válasz nélküli ima is „kovácsa” lehet, és Isten fiává nevelhet és kikupálhat. Atyád társasága, közelsége által ismered meg az igazi szülői szeretetet és nevelést, tanácsot és bölcsességet.

Megtérés, Istenben való hit, mosakodások, tanítások, kezek rátevése, holtak feltámadása, és az örök ítélet. Mindezek benne foglaltattak a Szentírásban. Ezekre hangsúlyt fektetve lehetünk szikrázó teológusok, nagyon jó vezetők, vagy mindezeket ismerő keresztények, lehetünk nagyon jó vallásosak is. Hit emberek azzal a „bemenettel” lehetünk, amiért önmagát adta a Melkisédek rendje béli pap.

Felette nagy igazságokat rejt a Szentírás ezen része. A summája pedig egy dolgot hoz a felszínre: egy dolog tudni mindezeket, és teljesen más benne is lenni! Egy dolog beszélni az útról és teljesen más járni is rajta. Aki csupán beszél róla vallásos, aki viszont jár rajta az hit ember. Aki csak beszél róla és önerőből a viselkedését hozzá idomítja, az évek múltán azon veszi észre magát, hogy brillians hitvitázó egyrészt, de soha, vagy csupán egyszer volt a „szentélyben”, az Atya és a Fiú jelenlétében, és közösségben velük.

A vallásos ember általában szereti, hogyha kívülről is látszik ez rajta. Hogyha az emberek kivetítik felé a csupa pozitív dolgokat. Én a ruházatomban és megjelenésemben nem akarok jó véleményt „előrekicsikarni” az emberektől. Sőt szeretem, hogyha kinézetem olyan, mint bárki másé. Viszont már láttam embereket, akik csak azért öltöztek „keresztény köntösbe”, hogy aztán úgy nézhessenek rám, mint egy „filiszteusra”. Ebből is látszik az ő „hitük” csak emberek előtt erős. Talán gondolni sem mernek arra, hogy Isten előtt kellene élni. Az ilyenek, mint a farizeusok „kürtölnek” maguk előtt a nyilvános helyeken (öltözékkel, nyájas beszéddel), és a gondolatától is irtóznak, hogy valaki bűnösnek nézze őket!

Amikor eme feddés elhangzik:

„Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, a kinek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre.                                 (Zsid 5: 12)

Itt azt próbálja megértetni: a dolgok normális fejlődése szerint, most már egészen oda kellett volna növekedni, hogy ők maguk is a mások tanításával kellett volna foglalkozniuk. Nem pedig ama hét (általa megnevezett 6: 1-2) dolgoknál! Hogy pedig mi az „érettkorú” ismérve? Nos az is el van rejtve a sorok között. Konkrét definicót ne várj! Ezt még azok is gyakorolhatják (hogyha lenne) akiknek semmi közük az Isten országához! Viszont tényeket közöl, amiket kihangsúlyoz a felnőttkor felé vezető úton:

„Hasonlóképpen Krisztus sem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett, hanem az, a ki így szól hozzá: Én Fiam vagy te, ma szültelek téged.”

(Zsid 5: 5)

Nem az a felnőtt a hitben, aki azt állítja magáról! Még a te Uradról is kiderülnek ezek szerint azok a dolgok, amiken te magad is át kell menned! Nem mondhatjuk azt: „én megkedveltem ezt és ezt a szolgáját Istennek, és én is azokon keresztül akarom szolgálni Istent, és úgy, mint ahogy ő szolgált!” Nagyon kényes kérdés ez, és mivel én nem akarom magam meg dicsőíteni semmivel (és remélem te sem), mindezt inkább Istenre bízom. A legboldogabb akkor lehetsz, hogyha azt teszed, és teszem, amit maga Isten rendelt a számunkra. Még akkor is, hogyha az egy nagyon kicsi és jelentéktelen dolog (az ember, nem pedig Isten szemében)!

„Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért.”

(Zsid 5: 7)

Elmondom én, mit látok itt! Isten „fiává szült” engem (minket). Ezzel én nem dőlhetek hátra! Nem mondhatom azt, hogy most már minden megy magától. Sőt éppen, azért mert fiú vagyok, tudatában kell lennem mindazon dolgoknak, amit Isten rendelt, hogy az életemben megjelenjenek. A Krisztus követőjének a fenti vers alapján egy dolog felől meg kell győződnie! A „testünk napjai” vajon sikeresek, mindenben szerencsésnek stb. kell lennie? Erre itt van a következő vers:

„Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet”

(5: 8)

Sok ember szenved, de hány tanul? Miért van szenvedés a világon? Teszi fel sok ember a kérdést. Nos szerintem semmiképp nem azért, hogy az embert bosszantsa valami. És milyen fontos ez Istennek az kiderül a következő versből: „és (Krisztus) tökéletességre jutván”. Szerintem nincs keresztény, aki ne akadt volna meg ezen a versszakon! Fel teszik a kérdést: „Jézus nem tökéletes önmagából adódóan?” Nos az üdvösség megszerzése nem játék dolog. A mi Urunk pedig pontosan úgy, mint mi is (sőt még felettébb) mindenben megkísértetett! De ő szenvedései gyümölcseként „tökéletességre jutott” és mindezen kísértésekből kizárta a bűnt. Innen pedig meg is tanulhatjuk a szenvedés mennyisége elvész, hogyha nem tanuljuk meg egyszer s mindenkorra annak gyümölcse minőségét értékelni!

Ma már nem dőlök be, az un. „siker evangélium” hirdetőinek! Az én Uram azt mondta „jöjj, kövess engem”, miközben hová is ment? Egyesek szerint egyenesen a dicsőségbe! Nem! A nélkülözésbe, a megaláztatásba, a szenvedésbe, az elutasítottságba, az egyedüllétbe, végül elhagyták, megtagadták, kigúnyolták, elverték. Nekem pedig, mint a történelem fonalán sok ezer testvéremnek, azt mondja, jöjjek és kövessem őt! Hogyha az én emberi életem folyamán nem lesz egy alkalom, amikor „megfeszítve” leszek, egy általa kijelölt időben, helyen és kereszten, meg tudná nekem mondani valaki, hogyan másképp kövessem az én Uramat? Őt csak oda lehet követni, ahová maga is elment.

Az allegóriák korszaka, lejárt. A példázatok beteljesedtek. A Zsidókhoz írt levél ezen, részében a legmélyebb kijelentés ez:

„Végre hosszú ideje először, újra személyesen találkozhat az Isten azzal, akit megteremtett a saját képére. Akiért ezt a vég nélküli világegyetemet is megteremtette. Végre találkozhat veled és velem. A szellemünk, hála a tiszta szolgálatnak, amit az örökkévaló Melkisédek rendű papnak köszönhetünk, újra él. És nem önmagának! Annak, aki feltámasztotta! Végre, még hogyha szellemben is, de találkozik az emberrel újra. És szeretheti őt. És nevelheti őt. És közösségben lehet újra vele.”

Az ünnepek beteljesedtek, történelmi eseményekként. Ami hátra maradt épp ez. Beljebb hatolni a kárpítnál, találkozni Vele ott, és élni tovább a hitet, élni tovább a kijelentésben.

Hallgatni mit mond, mit tesz. Jézus azt mondta, hogy ő mindenkor látja az Atyát, és hallja mit mond. Nos erről való tanítás nagyon ritka. Az ember szereti a biztos támaszt. Az Isten Igéje nyújthat támaszt. Csakhogy azt magyarázzák különféle emberek (akiket én nem ismerek). És újfent csak azt tudom, hogy legtöbben vallást idéznek elő! Ha nem így volna, akkor az emberek „beljebb hatolnának a kárpítnál”, ahol találkoznának egy olyan Istennel, aki már alig várta ezt a találkozást! Ebből kifolyólag „kemény eledelt” fogyasztanának, és „tudnák mivoltuknál fogva mi a jó és mi a rossz” (amit szellemi téren ért). Ebből következik, hogy napjainkban olyan felnőtt keresztények kellene, hogy vezessék az Isten népét, akik maguk is „bevonultak” oda ahova útnyitóul bement értünk Melkisédek rendje béli pap. Lehet, hogy radikálisan hangzik de szerintem, aki nem „hatolt be a kárpiton túl”, az évek multán csupán egy vallást fog tanítani, egy silány és hit szempontjából erőtlen dolgot. A fiai hitben pedig, évek után a hit silány másolatát, öröklik!

Ábrahám, aki a népeknek atyja és hit szerint örökölnek tőle, életével tanítja a legfontosabbat: Hitünk forrása, iránya és befutása Isten. Mi az, ami megkülönbözteti az Ábrahám hitét, a többi hittől? Mi az, ami élővé teszi az ő hitét, a többi halott hithez képest? Pontosan az, hogy az Ábrahám hitével és hitén keresztül megnyilvánul az Isten „gondolkodásmódja”! A vallás: tanít. A hitet nem lehet tanulni, csak növekedni lehet benne! Ha kevés van belőle, „elveted, mint a mustármagot” és hatalmassá növekszik! Ezek szerint nem sajátíthatod ki magadnak! Fel kell, add fel, kell, áldozzad! És egyre nagyobb és nagyobb lesz! Még Ábrahám a hit atya sem lett volna kész feláldozni a fiát, amikor még nem volt meg ehhez a megfelelő hite! Fel kellett odáig növekednie. „Hitből hitbe” kellett lépnie! Ezzel szemben a vallás tanítása összeomlik, hogyha lemondasz tanításairól, hogyha feladod, feláldozod teljesen, éspedig mindazt, amit előír, összeomlik, és soha nem növekedik a hitben, hogyha el kell, halljon, mint a „mag”, inkább arra van szüksége, ami után „lemondtak róla” és „feláldozták”, hogy újra építsék! Ezek szerint több köze van a matériához, mint a szellemhez. Több köze van az elméhez, mint a lelkünkhöz. Újra bebizonyosodott, hogy a hit magasabbrendű!

Ábrahámot ismerve története alapján, úgy szeretem, mint fiú szereti atyát. Ábrahám a hit mestere. És azért lett az, mert ez a hit vezette el egészen a legmagasztosabb hitig. Az ő hitének Istene, mind nagyobb és nagyobb bizalmat követelt, mind nagyobb és nagyobb áldozatot, lemondást, hűséget. Így lett a „népek atyának” egyre nagyobb hite. A vallás az Istenről alkotott emberi vélemények összessége. A hit az Istenről alkotott emberi vélemények dózere, amivel teljesen lerombolja a különféle emberi „alkotást” és „képet” Istenről! És hogyha van hól, felépíti a hit fellegvárát!

Hiába vannak ma olyan emberek, akik üldözik pl. a katolikus dogmákat a szobrok miatt, amik a templomokban vannak, hogyha az életükben ott vannak a különféle „bálványok”. s a vallásuknak hódolnak, az élő Isten helyett! Lehet ez akár a legújabb neoprotestáns vallás is. A vallásban, mint olyan nincs különbség! Az egyik egy igazságra esküszik, a másik egy másikra. A szívekben pedig ott van az, amiért az Úr veszekedett az írástudókkal és farizeusokkal. Ugyanazokat a rejtett szándékokat és indulatokat látom az ilyen vallásos emberben.

Egyik vallás egyik irányba, másik más irányba fektet hangsúlyt, és ez is, az is elítéli a saját irányával ellentétes irányt. A vallás ítél és kárhoztat. A hit megbocsát és felemel a hitben. A vallásos saját magát különbnek tartja másoknál. A hívő más ismert hit embert tart különbnek saját magánál. A vallás sokat követel és elvár. A hit nem kér mást, mint Istennek való engedelmességet. Ennél fogva a hit olyan, mint egy patak természetes és tiszta. Aki ezzel bír természetesen cselekszik és viselkedik, mivelhogy ilyen a hit, magasabb rendű, mindennek értelmet adó és mindenben értelmet kereső, szüntelen mozgó és növekvő. Az emberi és vallásos felfogás szerint passzív, mert nem ismeri az Isten munkáját a szívben és azt hiszi, amit ő nem ismer az nincs is. De az Isten csak a hit által tud minket megváltoztatni. Sajnos a vallás is megváltoztat, csak egy furcsa lélek lesz a gyümölcse. Aki hisz annak a szavaiból fel ismered Isten Igéjét. A vallásos nagy hangsúlyt fektet az idézetekre, és mindenre meg van a pontos, előre megfontolt válasza. A hit emberének nincs ilyesmire szüksége, mivel nem a „sablon” hitet, hanem az eredetit birtokolja. A vallásos szükségét érzi, hogy mindig megfeddje a bűnt, ezzel önmagát abból kizárja és előrebocsátja: ő nem kíván azzal közösségbe lenni. A hit embere szereti a bűnöst, barátkozik vele, kapcsolatban marad vele, hogy majd azt idővel, jóval győzze meg. A vallásos sok embert akar keresztényé tenni és türelmetlen. A hit embere türelmes, nem siet, a szívet hódítja meg.

T.A.

A kora reggeli szürkületben a templom kapuja tágra nyílik és a papot, az ilyenkor szokásos látvány fogadta, a húsvét ünnepe 49 nappal ezelőtt volt, emberek sokasága, zarándokok, akik hosszú karavánokban napokig utaztak az ilyenkor ismert világ számos pontjáról, hogy atyáik szülőföldjén, Jeruzsálemben megünnepeljék a hetek ünnepét (Pünkösd). A fogadók megteltek, a házak is, az utcákra is nem kevesen szorultak ki. A lévita pap, e korai órában a szántóföldek felé vette irányát, amerre a szem ellát, bő terméstől roskadozó búzakalászok, amit, a szürkületet elűző nap megvilágít, csodálatos látvány, ameddig a szem ellát aranysárga minden, csend van, és az enyhe szélben nyugtatóan neszel, zajol a búzatábla. A pap csak áll hálaima hagyja el ajkát s a szeme sarka, megtelik könnyel, mert visszagondolt arra a napra, amikor ugyanerről a búzaföldről a megfogant zsengét emelte ki a puha földből, amelyet a templomba vitt és elvégezte a hálaadás rítusát. A megfogant apró csodát, ősi szokás szerint Istennek ajánlotta, megköszönvén a mag megfogantatását. Noha az emberek mindig hajlamosak voltak a kis, és meg szokott dolgokat figyelmen kívül hagyni, nem úgy a szellemi világ. Az igazi mag el lett vetve, az egész mennyei sereg szemlélte amint kikél a „föld gyomrából”. Végül az emberek is látták az igazi „első zsengét”, ki azt mondta magáról és követőiről: „ha a gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal sok gyümölcsöt terem”.

A pap csak nézte szemlélve a mezőt, amely 50 nap elteltével ily csodálatos látványt nyújtott, elővette vágó eszközét és két bő őlrevalót levágott, majd megfordult és elment. Útközben a pap arra gondolt miért hozza mindig lázba ez az ünnep, miért van olyan érzése minden évben, hogy amit tesz az egy valóságos csoda. Közeledett Jeruzsálemhez, belépett a városkapun, sokan még mindig pihentek, elhaladt kikerülve az embereket, elhaladt egy épület mellett, ahol szokatlan nyüzsgés volt, halk mormolás hallatszott az egyik az egyik emeleti ablakból, átvillant rajta a kép, amit hallott a mezőn mintha hasonlított volna a zaj. A templom felé vette az irányát, és úgy tűnt ez a nesz kezd nőni, majd valóságos morajlássá dagad. A templomban aztán végezte tovább a dolgát, kimorzsolta a búzát majd gondosan megtörte, szép masszát gyúrt a lisztből, majd az izzó kemencébe tette, türelmesen várt, majd a kemencéből kikerülő finom illatú kenyérrel ment az Úr színe elé bemutatni azokat. Ott ált az oltár előtt, abban a pillanatban a templomon kívül nagy zaj csapta meg a fülét, egy orkán hangú szél hallatszott a tekintetek az eget kémlelték, megremegett a föld, a bizonytalanság naggyá nőtt, végül mindenki szeme láttára csak egy helyen volt „hurrikán”, egy felházban, ahol sokan voltak, és egy emberként kiáltottak. Közben a pap a templomban szolgált, két kezében tartotta a két kenyeret, és felemelte az ég felé, a következő pillanatban kivágódott a felház ajtaja és több kiáltozó ember szaladt ki, mindenki nagy érdeklődéssel nézte az eseményeket, nem volt idejük gondolkodni, a vélemények megoszlottak voltak, sokan részegeknek nyilvánították őket. Mi is történt? Isten Országa teret hódított, megjelent közöttünk, sőt bennünk, gyarló emberekben…. Megszületett a gyülekezet.

Minden arcon a fel nem tett kérdés: Mi ez? A felház ajtajában egy alak, a lépcsőn jött lefelé. Péter az, tartása magabiztos, léptei határozottak, aki ismerte azt mondta, kicserélték. Péter a te szemeid előtt játszódott le a történelem egyik legjelentősebb eseménye. Ezen a bolygón a legmerészebb elme sem gondolta volna azt, aminek te élő tanúja voltál, ezen pár pillanat alatt lejátszódott lelki szemei előtt az egész idő, amit Ura mellett töltött. Lelki szemeivel szemlélte a mostani események súlyát, a felelősség és józanság töltötte el egész lényét mikor arra gondolt, szeretett Urának legnagyobb kincse, amiért eljött és megszületett, végül pedig meghalt, itt van most az imént tapasztalta, ö maga is része, ez: A Gyülekezet! Meg ált fel emelte a kezét, még nem tudta mit is fog mondani. Lélegzet visszatartva nézte mindenki. Megszólalt: „Nem” -Péter is meglepődött saját hangján, „testvéreim, ezek az emberek nem részegek, ahogy alítjátok, még reggel kilenc óra sincs”. Ennyit mondott Péter. A tömeg állt csöndesen, több magyarázatot várt. Péter elmondta milyenek nem voltak az emberek, miért ne modhatná el mi lett velük? Magyarázni kezdte Jóel próféta könyvét, aki erről az eseményről írt, majd megtérni hívta őket. Ezúttal maga a Szent Lélek volt az, aki meggyőzte az embert bűnösségéről. Mi lett a vége? Az első napon 120-ról 3120-ra növekedett a gyülekezet létszáma.

Reggel van, 3120 lélek van jelen a Salamon tornácán, az előző nap eseménye még ott forr mindegyikük szívében. Az apostolok döntés előtt, mit kérjenek a tömegtől, mi a teendő? 3000 zsidó ember életében hihetetlen fordulat, ők maguk sem tudnak kijózanodni, sőt nem is akarnak. 3000 lélek, akik tanúk a történelem legnagyobb csodájában: Isten kitöltötte Életét és erejét, megnagyobbítva Országa határait. Minő nap! Minő kép! Több mint egy ünnep! Több mint egy csoda!

Az apostolok tanácstalanok, egyikük feltett egy kérdést, egy másik is gondterheltnek látszottak, nincs racionális válasz! Hol lesz szálásuk, mit fognak enni? Haza mennek? Pénz munka, szállás nélkül, hogy élnek? Többségük nem is Jeruzsálemi, még csak nem is Júdeai. Sivatagokon keltek át, mások hosszú tengeri úton jöttek. Kínos kérdés ugye? De fel kell tenni! Valaki fel kell, hogy tegye! Akik immár a felelősséget hordozták: ők az a 12 ember, akik teljes tekintéllyel lépnek fel, úgy ahogy az apostolok szoktak. „senkit nem kényszerítünk maradásra, mi úgy éltünk Urunkkal, hogy semmink nem volt, mindenről lemondtunk, ezután is így fogunk élni, minden közös lesz!

Nos van egy Gyülekezetünk 3120 fővel, egy százezres lélekszámú városban, amely egy négyzetmérföld területen helyezkedik. Mit tesznek az Apostolok? Elmennek? Nem! Uruk azt parancsolta, hogy itt kezdjék. Hogyan tovább? Mit fog tenni 3120 ember, marad, megy? A történelem első gyülekezeti alkalma zajlik le nemsokára. Vajon rábírják-e a tömeget maradásra? Hontalanok, munkanélküliek, szeretteiktől távol, minden kötelék megszakad barátokkal, hozzátartozókkal, terveikkel, álmaikkal… mindennel! Ha megteszik, hogy maradnak milyen példa ez a jövő számára? Te mit tennél? Ha a napjainkban játszódna pünkösd. Tegyük fel tegnap ért véget, te pedig ott állsz 3119-ed magaddal, akiknek zömét még ráadásul nem is ismered, egy döntés előtt. Oda áll 12 ember (akiket végkép soha nem is láttál) és arra kérnek légy tagja egy „gyülekezet”- nevű szervezetnek. Te mit tennél? Ez a furcsánál több. A 12 ember csak azt kérte, amit az Uruk is tőlük: mondjanak le mindenről, és kövessék Őt, aki maga is így élt. A döntés megszületett, 3000 zsidó ember, sokan a diaszpórából döntött: „Maradok”! 3000 boldog arc, a döntés: maradni Jeruzsálemben. Otthon, ágy, menedék, munka nélkül… lehet, de meg fogják ismerni a Messiást! Jeruzsálemi testvéreik megnyitották otthonaikat, a bútorokat eladhatták, hogy több hely legyen. Talán így volt, egy azonban biztos, ott maradtak az apostolok lábainál, tanulták és átélték a Krisztust, a vele való közösséget. Talán valaki eladta tehermentes házát és bérelt hármat, sok testvérei számára, még élelemre is maradt. Mit láttak a kívülállók? Talán azt, hogy kereszténynek lenni annyi, mint földönfutóvá lenni, mindenét elveszteni a rajta lévő ruhán kívül, ez volt a jutalma, vagy az ára hogy keresztény légy!

A közös kassza megtelt, kezdetnek nem rossz, senki nem aludt az utcán, és volt mit enni. Akik később dolgozni mentek is ide tették a bérüket, az apostolok pedig gondoskodtak minden szükségről. Nos mire használta az Úr ezt a különleges „környezetet”? Először megszűnt minden szociális kulturális gát, aztán minden szokás és rítus. Egyvalami biztos semmilyen vallásra nem hasonlított (itt biztos nem hangzott el a jól ismert „nálatok mi a szokás”). Nem tudok el képzelni egy keresztényekkel teli házat, ahol még tudnak gondolni a rituálékra, formalitásokra. Itt nem maradt semmi az emberiből, nem volt mit elrejteni, Jézus Krisztus maradt körítés nélkül.

Ne csodálkozzunk, ha nem vezetett eredményre a „Győzelmes élet”, „Vallásos élet”, „Hatalommal teli élet”, „Belső fény által vezetett élet”, „Igazságos élet” stb. Jézus Krisztus akkor kap teret, ha megismered és megtapasztalod, egy élettel teli összejövetel során, hol? A közösségi életben!

Továbbá ugye észre vetted, nincsenek padsorok, szószékek, stb. Nincsenek jól fizetett pásztoraik, ingatlanjaik, hanem nagyon jól meg voltak ezek nélkül is! Ez volt az első gyülekezet legmélyebb gyökere és kinézete.

Az én vérem pezseg, amikor rágondolok, milyen lehetett az élet ebben a gyülekezetben. Nem voltak programok (pl. Péntek este Biblia óra, hétfőn felkészítő, szombaton csendesség, ja és persze vasárnap Istentisztelet) Hogyha ezekkel álltak volna az apostolok a gyülekezet elé, megdobálták volna őket. Érdekes volt a Gyülekezet tagjának lenni, és persze kiszámíthatatlan, egy igazi kaland! Gyere, üljünk közéjük: előttem, ül István, pár napja álmában sem gondolta volna mi lesz vele, mellette Barnabás, egy szót sem mulasztanak el az apostolok szájából, Fülöp, Jakab Az Úr testvére, Simeon feleségével és gyermekeivel, Rufusz, a fiatal Silás, a mélyérzelmű Agabusz. Igen most látjuk őket az apostolok lábainál, amint tanulják a Krisztust, és a gyülekezetben át is élik minden nap, minden pillanatban, egyfolytában.

A huszadik századi hírveréssel ellentétben ők nem indultak a világ evangelizálása felé! Még az apostolok sem! Ez tény! Nem egy versenyfutás kezdete volt. Csak kezdet. Majdnem tíz év telt el, még bármelyük is felelősségteljes feladatot kapott volna. Most csak az a felelősségük hogy naponta tapasztalják Krisztus Életét, testvéreikkel. Majd évek multán növik ki magukat lelki óriásokká, amin mindezek után nem is kell csodálkozni. Amit Jézus elvégzett 4 év alatt tanítványaiban, azt elvégezte 8 év alatt 3120 lélekben, ott ahol a kézzelfogható, és a szellemi egy helyen volt.

Kaptak szolgálatra felkészítő kurzusokat? Nem is tudom szerintem nem, teológiai szemináriumok? Á dehogy. A pogány filozófusok igen, meg az írástudók. Akkor? A gyülekezetben szereztek tudást, ott azon a helyen, ahol szinte kézzelfogható volt a Krisztus! Nos? Ehhez mit szólsz? Ha semmit a baj, én felvillanyozódtam!

Ott ül 3000 lélek az apostolok lábainál (nem szemináriumot hallgattak) akkor mit? Miről tanítottak az apostolok? Én meg mondom szerintem miről nem. Nem prédikáltak az emberekkel való jó viszonyról, a bűn tiltását sem hangoztatták,(a dolgozat végén erről bővebbet) Hittétel? Mi az? Ez csak a későbbi századok során jelenik meg. Sajnos! Akkor miről beszélhettek az apostolok? Nem miről, Kiről! Krisztusról! Éjjel nappal, róla, ennél alább nem hagyták. Beszéltek az életéről, kapcsolatáról az Atyával. A mai kereszténység hangsúlya „ az Írás ismerete, tudása” és e mögött a mai mentalitás rejtőzik. Drága barátom, ha valaha meg ismered az Urat mélyen, áthatóan, látni fogod hogy azok, akik doktrínának, elveket alkottak, nem igen ismerték ki is Ő.  Aki igazán ismeri Krisztust, róla beszél, aki nem ismeri Őt, mindenféle furcsa történetekről, érdekfeszítő beszámolókról, és jelentéktelen dolgokról fog beszélni. Légy te egy olyan ember, aki naponta mélyen és áthatóan találkozik az Úrral, attól fogva te is arról szólsz majd, mint ők.

_-_-_-_-_-_-_-_-

Négy év telt el pünkösd óta, d.u.3- óra, az esti áldozás ideje van, Péter és János csendesen, és szerényen bementek a templomba, ott ül egy béna és koldul, Péter rá néz, benne valami felkavarog, átélt Urával pár dolgot, így elképzelte ama szerencsétlen gyógyulását is. És neki adta „amije volt”.

Ez a béna egy kifelé forduló személyiség volt, Istent dicsérve mindenkinek elmondta mit tettek vele az apostolok. Péter és János csendesen és szerényen bementek a templomba, és hátra mentek a Salamon tornácára, már megtanulták hogy a csodákat csendesen végző Uruk is így tett. (Gondolj itt a mai csodákra, meg ahogyan végzik). A koldus viszont nagy felhajtást idézett elő, bénán született, meg lehet érteni, hogy a templomban ki próbálta futótehetségét. Lehet, hogy a koldus magával hozta a kíváncsiskodókat, Péter pedig kihasználta az alkalmat, Krisztust hirdette. Százak tértek meg ott helyben! A Gyülekezet ötezer- fővel növekedett. Ez volt a második hulláma a megtérésnek. Ezzel el is jött az első keresztényüldözés. A vallásos világ részéről, mint mindig. Meg akarták ölni a 12 embert. Miért? Talán vallásos túlbuzgóságuk miatt? Nem hinném. A félelem miatt, amely ott élt a vallásos világ szívében. Ha mindenki megtér, ők hatalom, befolyás nélkül maradnak, tisztségük megszűnik.

Ez igen veszély! És ki érezte veszélyeztetve magát? A vallásos rendszer! Most itt jött valami új, ami veszélyeztette a régi jól bevált rendszert. Követed bármely vallási rendszert, amikor eljuttok erre a pontra, megkezdődik az üldöztetés. A bölcs Gamáliel szavai átmeneti enyhülést hoztak. Ez az egész pedig újabb 15-20000 testvért.

-- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Hét év telt el a Szentlélek eljövetele óta, és fellépett az első probléma, amely belülről fakadt. Hét év, szervezés és rendszer nélkül. Ez egy csoda!  Úgy ahogy az is, hogy csak most jelentkezik a gond, hét év után! Mindent összetartott a szeretet és a megértés. Kavarodás volt sokszor, de ennek így kellett lenni. Pár özvegyasszony fogalmazta meg, ki nem mondott véleményét másokról a fejadag készítésében, az áldás apadt, mint mindig, amikor Isten népe zúgolódik. Végül elő álltak az apostolok és hét embert kiválasztottak a szolgálatra. Mi volt a dolga a hét embernek? Szolgáltak a gyülekezetben, szétosztották az ételt stb. „Á nem” mondod „ők voltak a diakónusok”. Ha az összejövetel végén oda mentél volna Péterhez, ama kérdéssel hogy kik ők? Péter ezt mondta volna: „Ők testvérek, Ők a hetek”. Ennyi. A gyülekezet hét éves és senki nem álmodott vénekről, azt sem tudták mi az! Mindenki diakónus volt (szolga). Nevetséges arra gondolni, hogy az apostolok majd egyszer ki találják az egyházgondnoki szolgálatot. Az evangélista ajándékkal sem büszkélkedtek, azt sem tudták, hogy van ilyen, majd egyszer egy napon. Pünkösd után a gyülekezetnek még mindig két csoportja van: az apostolok és a 20000- hívő. Figyeljük meg korunkban is, azzal foglalkozunk mi a dolga a véneknek, ki is a próféta? Ha ez meg van, elkezdünk egymással foglalkozni: „Nézd ez egy evangélista, az egy tanító, lehet hogy ő egy próféta?”, „Ha te evangélista vagy, ezt kell tenned!”. Utolér a szánalom!

Mások „újszövetségi gyülekezeteket” alapítanak először otthonokban azzal a hittel, hogy „gyülekezeti életet élnek”, aztán felmerül bennük, hogy vénekre van szükségük, (pedig nincs!).

A Gyülekezeti élet alakítja ki a hívőt, a hívő kijelöli a tisztséget, a Szent Lélek mikor eljön az ideje, kiemel és ajándékot ad, vagy megbízatást. Ez az első gyülekezet mintaképe! Az emberek hordozták az áldást tudtukon kívül, és végezték a feladatukat szinte magától érthetően. Akkor kicsoda hát az evangélista? Akkor kapunk rá választ, ha a gyülekezet életét visszaállítjuk.

----------------------------------

Látod, feltűnik István. Egyike azoknak, akik átmentek a gyülekezeti élet sűrűjén, hatalmas szellemi óriássá nőtt. És hogyan? Hát úgy hogy szemináriumokat hallgatott türelmesen, szorgalmasan tanult. Legyünk végre realisták! A tizenkettő eltöltött több ezer órát Jézus jelenlétében, lelkük megváltozott. Istennel kell eltölteni megszámlálhatatlan órát! Nem fogadhatjuk el az eredeti sekélyes utánzatát! Tehát az első század gyülekezetének volt tizenkét embere, akiknek volt képességük, arra hogy Krisztus jelenlétében éljenek. És Istvánnak is szintúgy ez volt a titka. Egy hétből napi 4-5 órát, az apostolok beszéltek éspedig Jézus Krisztusról, Őt tanították!

István több mint 9000 apostoli szolgálati órán vett részt, olyan emberek beszéltek, akik személyesen ismerték Jézust! Ezek voltak István előnyei, melyek neked nem adattak meg. Ők éltek kérdéseket tehetett nekik, beszéltek személyes kudarcaikról, sikereikről melyeket nem önmaguknak köszönhettek.

Látomásaink, sémáink, programjaink, intézményeink, az Szentírásról való felfogásunk, sekélyes ismereteink, mind fölösleges akadály az Úr tapasztalásának megismerése és a vele való közösség elérése felé vezető úton! Ennyi.

--__--__--__--__--__--

Istvánt meg ölte a horda, mely a jól „bejáratott vallási rendszer”- által felbújtatott. Eltelt tíz év, és a Jeruzsálemi gyülekezet meg szűnt létezni. A testvérek a Szanhedrin elé kerültek, istenkáromlás vádjával. Épp most hurcolnak egyet, talán kicsit félszeg, viszont hamarosan mély béke járja át … nem tagadta meg Urát. És ugye a Szanhedrinnek végig kellett hallgatnia párezer bizonyságtételt! Micsoda bizonyságtételek! Tehát elmenekültek, szétszóródtak, s ahol csak jártak gyülekezetek alakultak. Dicsőség Istennek!

--__--__--__--__--__--

Tizenegy évvel vagyunk ama nevezetes Pünkösd után, az Evangélium nem túl messze terjedt, elérte Júdeát, Galileát, Samáriát. Néhány tanítvány pedig Szíria és Damaszkusz vidékén alapítottak közösséget. A kör 200 km-re bővült. Legtávolabbi pontja Antiochia 450 km- re Jeruzsálemtől északra.

Lássuk újra! Van egy Gyülekezetünk, akik átélték a beteljesedett pünkösd ünnepét és nyolc évig (!) egy városban, Jeruzsálemben éltek. Nyolc évig széles akkori földön egy gyülekezet létezett + 12 apostol, mindez egy városban. A következő négy évben 150 gyülekezet született, átlag 250 km-en belül + 12 apostol + egy evangélista + nagy tömeg keresztény, akikre nagy felelősség hárul. Ha ezt 20- századi szemmel nézzük, azt mondjuk az időt, pazarolják, (csak 200 km/10 év!) ez kevés. Közel az Úr, kicsi a ritmus!

„Ha valami  nagyon kicsi és jelentéktelen dolog készül, olyan amit az emberek figyelmen kívül hagynak, ez Isten munkája lehet, és évszázadokra vízhangozhat. „

Ap. Csel.: 19:26

Az apostolok fülébe jut egy ébredés Antiochiában Kr. U. 42-ben vagyunk, azt hallották, hogy a pogány Antiochiában: „nagy sokaság tért meg az Úrhoz, hívővé lévén”. Tehát azok pogányok (11: 20). Mit tettek az apostolok? Elküldtek egy embert, Barnabást. Példátlan döntés, eddig kettesével mentek mindenhová a tanítványok, most csak egyet küldenek. Tizenhárom év telt el, a kereszténység történelmében, és Barnabás, aki már átélt a gyülekezetben egyet s mást, az apostolok elküldik csak őt egyedül. Talán alábecsülték az Úr munkáját Antiochiában? Nem tudom, csak, azt hogy Isten munkája kibontakozni látszik, valami még újabb jön, ami még nem volt, s mindennek, ami Istentől van, ennek is édes a gyümölcse. Barnabás tehát elindult, mit sem sejtve, hogy az Úr parancsa utolsó része van őreá bízva. Tizennégy évvel a Szentlélek eljövetele után, Jeruzsálemben, Júdeában és Számáriában is voltak az Úrnak tanúi (Ap csel 1: 8). Az apostolok és Barnabás nem is sejtették milyen kulcsfontosságú szerepe lesz ezen gyülekezetnek.

Barnabás megérkezett Antiochiában, még soha sem volt egy idegenekkel teli szobába, ha viszont Péter megtette, ö is készen lesz erre. Bement a pogányokkal teli szobába, koszosak voltak, erkölcsi érzés? Nulla! Kultúra? Nulla! Szokások? Egész más egy olyan zsidó számára, akinek a vallása a hétköznapokban is követel dolgokat. Hajuk és szakálluk zsidók számára elfogadhatatlan. Talán kéne egy szellemi alap, gondolhatta Barnabás. Egyszóval könnyelműek voltak! Egészen más volt az arculata, mint pl. egy Júdeai gyülekezetnek. Mi lesz itt! Ezek teljesen elfogadhatatlan alapok! Barnabás rájuk nézett: „nincsenek is körülmetélve!”- gondolta. De ahogy beszéltek, mozdulataik, a szemük, igen az Úr ott élt köztük, bennük. Akkor, mint annyiszor az első keresztények között, Barnabás látta párhuzamban a két világot, azt ahol született, és azt, amit Jézus Krisztus elhozott, Isten Országát. Csak egy pillanat volt, látta Jézust amint örömteli könnyekkel mindegyikőjüket az ölében tartja, mint apró ma született gyermekeit. Miközben ezt az elragadtatást átélte, felemelte kezét és: „… intette mindjajukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban.” (csel 11: 23).

Barnabás te, aki Szentlélekkel és hittel teljes vagy, mire bátorítottál? Miért épp te tetted meg? Nem vagy apostol, sem evangélista! Kicsoda engedte meg neked ezt a merész lépést, hogy egy kalap alá vedd ezeket, az embereket a gyülekezettel? Barnabás „te buzdítás fia”- legalább néhány módosítást tettél volna itt-ott! Semmi szervezés semmi intézkedés! Egyenesen bele a közepébe? Mi lett belőle? Az Antiochia gyülekezet szabad volt, korlátok nélküli, jellemző a pogányokra, még a kezdete is más volt a többihez képest. Az Antiochia gyülekezet a Jeruzsálemi gyülekezet vonalából keletkezett.

1. Jeruzsálem- 2. Százötven más gyülekezet- 3. Antiochia, amikor is teljesen elvesztette kinézetét, amit a többi gyülekezetek kölcsönöztek volna (pl. a Júdeai „modellnek” semmi esélye nem volt). A Júdeai és Jeruzsálemi istentiszteletek kifejezésmódja nem kapott helyet itt. Túlsúlyban voltak a pogányok, így az összejövetelek zajosak, hangosak, tiszteletadás nélküliek voltak. Semmi vallás! Ők pogányok közül valók és megtértek, úgy gyülekeztek, ahogy tudtak. A görög életstílust viszont elhagyták. Ők viccelődőek voltak, sok humorral és szatirikus hajlammal megáldva. Hangosak, tiszteletadás nélküliek, szabadon korlátok nélkül és boldogan élők. Ez volt az Antiochiai gyülekezet. Azt a tényt mindenki el kell fogadja, éspedig hogy ez a gyülekezet csöppet sem hasonlított a Jeruzsálemihez.

Barnabás pedig buzdította őket: „Az Úr kezdte el, és Ő véghez is viszi”, „Dicsőség Istennek!”.

Ugyancsak ez időtájban jöttek kijelentések, miszerint Isten úgy döntött éhínséget bocsát a földre, így a mi esetünkben mindenki feladatává tűzte ki, hogy segít az éhező testvéreken, akiket ugyan nem ismertek de kötelességüknek érezték segíteni őket. Lehet hogy Antiochiában voltak tartalékkészletek nehéz időkre, mindenesetre nem kis feladat lehetett egy alig két éves gyülekezetnek. Itt fontos megjegyezni, hogy számukra ismeretlen a 95%-kos egyéni, és 5%-kos gyülekezeti élet. 18 órán át, míg talpon voltak a gyülekezetben jártak, mozogtak és éltek. Ha valaki szenvedett, mindenki szenvedett, ha pl. a gyermekáldás öröme valakié volt mindenkié volt! Gondjaik, örömük, bánatuk, az éhínség, családjaik, életük, egy volt. Mindenki a közös túlélésre gondolt, szerintem meg sem fordult a fejükben az egyénieskedés. (Nem is tudott megfordulni, ha visszaemlékezünk hogyan éltek). Mily csodálatos kép lehetett, nem hasonlított ez addig a percig semmihez. Úgy érezted magad, mint aki egy egész más dimenzióba lép. Nem hasonlított ez sem az Esszénus kolóniákra, sem pedig más, pogány részről eredő kolóniákra. Ízét tekintve különbözött mindentől, ami eddig létezett. A politikai elöljárőikat és a bíráikat tisztelték ezzel is példát mutatva. Csak ha tiltották a Krisztusról való beszédet, és a Szentlélek akarata cselekvését tiltakoztak csendesen, nem lázadó lelkülettel, ha nem tűrték meg őket, elmenekültek mindig készek voltak új kezdetre és szemmel láthatóan nem, kötötte őket semmi ehhez a földhöz.

Újból kérdem, honnan származik ez a „faj”, amely teljesen más, mint a többi, sőt eredete nem is idevalósi. Jézus Krisztus emberé lett, megtapasztalni a gyarlóságot, értékelni az alávetettséget, és a tekintélyt, és annak legtökéletesebb hordozását, az Ő felkészítése nem a templom padjaiban történt, írástudókkal, nem is magánleckéket vett. Hanem hol? Hát egy poros vidéki falucskában, és hogy melyik volt hatásos az ma már nyilvánvaló! És a tizenkét apostol? Őket Jézus hívta el. Vele voltak, vele aludtak, vele ettek, vele Éltek és töltöttek el majdnem négy évet. Figyelték az „új faj” szent életét. Vele voltak, megtanulták, hogyan gondolkodik, közben ők maguk lelepleződtek lelkileg a testvéreik előtt. Minden titkos vágy, gyengeség, romlott szív, felszínesség, szenvedéstől való menekülésük lelepleződött. Harcoltak egymással, megharagudtak, veszekedtek stb. Lelki „lemeztelenedésuknek” meg volt a hatása: elvesztették álarcaikat, amelyek mögé elbújtak. Azon gondolatok is, hogy ők különböznének másoktól, eltűntek. Tudatában voltak esendőségüknek. Ez a négy év „eltékozolt év” volt, ha úgy tetszik, majdnem semmit nem tevékenykedtek (14- napon kívül). Semmit, meg tanulták az irgalmasságot, az alávetettséget, és valamennyi lelki ajándék működését. Gondolj arra, hogy ma az alaptanítások hól kezdődnek. Sok esetben a lelki ajándékoknál, más esetben mi jobban tudjuk mi az adott testvér elhívása, mint ő maga! És végül a legrosszabb, az hogy mindezt Bibliai alapnak is hisszük!

Így adták tovább a tanítványságot évtizedekig, amíg meg nem jelent Nagy Konstantin dekrétuma, ami valóságos érvágás volt. Most érkeztünk oda amiért-is én ezt a témát választottam. A Messiásban hívő „új faj”-t nem tudta az ellenség elpusztítani, noha Róma utcái sokszor voltak megvilágítva a keresztyének máglyáival. Ők nem hódoltak be akár egy kicsike gyertya darabkát is elégetve valamely bálvány istenség tiszteletére, mikor a tisztátalan pogányok kényszeríttették őket, de nem hajlottak arra sem hogy ismét halott vallásos cselekmények elvegyék a szabadságukat, és újból kötelékekkel vegyék körül magukat.

Mint már mondtam, nem kell csodálkozni azon, hogy az első keresztények ilyen lelki „óriásokká” nőttek (noha ők a saját szemükben nem tartották annak magukat). Ők benne voltak abba a habitusba (közeg), ők ott tapasztalták, élték át a Krisztust, ők nem ismerték azt a fogalmat: ”megyünk a gyülekezetbe”, ők maguk voltak a gyülekezet! Ott éltek benne! Sőt épp ez volt az, ami különbözővé tette őket a világ többi részétől. Nem csak a hitük, nem csak az a tény hogy ők meg lettek váltva csodálatos módon. A világ szemében, (és a hívőkében egyaránt), az a mód volt, ahogy ők együtt voltak. Mára többé már nem létezik ez a habitus, ki lettünk „űzve onnan”, és azzal áltatjuk magunkat, hogy az unalmas utánzat, amit „gyülekezetbe járásnak”- hívunk, hát az volna a habitusunk. Elszakadtunk messiáshívő gyökereinktől, és bepótolhatatlan szellemi veszteség ért. Minden földön élő fajnak van habitusa, még a bukott emberi fajnak is, csak mink-élünk összevissza! Nézd csak, meg az elefántot tudja, hogy tartozik egy elefánt nyájba, milyen hatalmas, mégis csak itt érzi, hogy van értelme az életének, ha elkóborol, vagy egyedül marad, biztos préda. Egyszer egy álatokkal teli kertben voltam, és a kerítésen kívülre szorult egy gyöngytyúk, szinte eszét vesztette fél óráig, amiért nem tudott vissza menni a habitusába. Az Úr szolt a szívemhez és azt mondta: ”egyszer ilyen lesz minden messiásban hívő”.    Az a buta gyöngytyúk tudta, hogy az életet és biztonságot, jelentő habitusát elhagyta, és azon kívül biztos préda, csak mi élünk úgy mintha a közegünkben élnénk! Elmegyünk pár összejövetelre, ami 168 órából- 20-30 óra, és megnyugtatjuk lelkiismeretünket. Szíved mélyén van egy ösztönszerű vonzás abba a habitusba, ahová természet szerint tartozol, és minden alkalommal vissza kell menned „Babilonba”, vagy mit tudom én, abba a közegbe, ami nem a tiéd, a világba! A hívő élet az első napokban, szeretetben, gondviselésben volt töltve, közel, sőt együtt a testvéreinkkel, azokkal, akik Krisztust vágyták megismerni és megtapasztalni, együtt, bensőleg, korporálisan. Nagy Konstantin (kb.323) mindent megváltoztatott! Mikor a Római birodalom trónját elfoglalta, 5% keresztényt talált, előtte a keresztények házakban, katakombákban gyűltek össze, és közösségekben laktak. Konstantin halála után mindenki „keresztény” volt. Ez igen! Amit Jézus tett, eltörpül, amellett amit ez tett, az Úrnak csak 4-5% sikerült. Úgy látszik nagyobb, volt az elhívása. Félre a tréfával, Konstantin azt tette, hogy „megajándékozta” a keresztényeket templomokkal. Ez volt mindig a pogány istenségkép: feketébe öltözött papok, rideg minden, tesznek vesznek, jönnek mennek, matatnak, kántálnak, és … ámen! Mehettek haza. Tetszik vagy sem ez a mentalitás beszivárgott közénk (és még sok más is). Az első keresztények együtt voltak, szüntelen a saját habitusukban, ott benn, és ezt a kalandot vágták el tőlük. Bármi jött éhínség, bőség, megaláztatás, felemeltetés, élet, halál, ők együtt élték ezt át, együtt 24-et a 24-ből, egész évben és életükben! Így volt a kezdetekben, adja Isten, hogy így legyen ma is.

Szükségesnek tartok néhány szót írni arról, hogy az első messiáshívők, nem húzódtak vissza kolostorfélékbe, elszakadva e világ mocskától, hanem a közepében maradtak mintegy kihívásszerű példát mutatva mindenben (pl. Mentalitásban, ami nem individualista, hanem korporatív stb.) látjuk-e beteljesedni napjainkban amaz Igét: „sírjatok a sírókkal, és örüljetek az örülőkkel”- őszintén! Hol tudjuk ezt szívből gyakorolni, ha nem abban a közegben, amit leírtam. A mindennapokban, ahol ott van mellettem a testvérem, és én is ő mellette?

Ugye napjainkban milyen messze kerültünk az alaptól, a gyökétől, a forrástól, elszakadtunk és eltávolodtunk, attól hogy egy habitus legyünk, vagy egy „város”, egy „nemzedék” bármi, ahol a messiásban hívők együtt vannak éjjel és nappal. Az apostolok szemtanúi voltak Isten munkájának, Ő egybeolvasztotta a Zsidókat, és a pogányokat. Ötvöződött a Zsidó moralitás a pogány szabadossággal. A Zsidó vallásosság egyik részről, a pogány szabadság és bűnös Istennel ellenkező életvitel a másik részről eltűnt, és egy csodálatosan szép elem jött létre.

Pontosítás: írtam azt, hogy az apostolok nem prédikálhattak a bűn tiltásáról, erkölcsről, ezt úgy értem, hogy nem volt alaptanítás. Isten nem a szerint ítél, vagy választ ki, hogy milyen jók vagyunk. Szaladhatsz a moralitás, illem, őszinteség, jómodor, „méltó élés” után, addig még bele bolondulsz és még mindig lesz valami, ami azt kiáltja: „nem elég, még több jót!” Elvárni hogy a te standardjaid szerint éljen valaki abszurdum. Vegyük szent. Simon példáját. Másszál fel egy magas oszlopra maradj ott, edd meg a napi három fügédet, lesz még mindig benned valami, ami azt kiáltja: „Hogy merészeltél álmodni ma éjjel?” „Teljesen méltatlan vagy! Próbálj többet!” Tedd azt, amit szent. Simon tett, és még mindig egy bizonyos fa hatáskörében leszel (és a gyümölcsében, ami a jó és a rossz tudása). A vágy hogy jó legyél a zsarnokság, szabályok, legalizmus, teljesítmények, „fájáról”, a jó és a rossz, vagyis a halál fája! A győzelem az életben van, nem a jóban. A diadal a szabadságban van, nem a teljesítményekben! A fa, amelyről Ádám nem ehetett, nem úgy hívták: a ”jónak fája”, hanem úgy hívták „élet fája”!

Kis korunktól kezdve belénk lett nevelve (a mesék által is) hogy a jó mindig győzedelmeskedik a rossz felett, és így belénk nevelve, a jót és a rosszat átvittük mindenre, ami életünkhöz tartozik. Például, ha valaki egészséges a jó, ha valaki beteg a rossz. Ha valaki jómódban él az, jó, ha valaki szegény a rossz stb. a gyermekünk meg ütötte magát az asztal sarkában, az anyuka megveri az asztalt (dá-dá rossz asztal)- szenvedést okozott. Vagy nézzük a modern filmek mondanivalóját. A gonosz mindig van, a jó feltűnik, és mindig harcol ellene, a jó végül legyőzi és mindenki boldog. És őszintén ki gondolná, hogy ez nem így helyes?

Azon kevés alkalmak egyike, amikor az ördög igazat mondott ott az édenkertben: „olyanok lesztek, mint Isten, jónak és gonosznak tudói.” Jézusról is ki lett jelentve, hogy ő jó. Erre azt felelte: „Miért mondasz engem jónak nincs jó csak egy, az Isten!”- szerintem ezt nem azért mondta, mert jaj de alázatosnak akart látszani, hanem mert ez a valóság: Jézus nem a jót, hanem az Életet képviselte, és hozta el!

Az MJBI-nak (Messianic Jewish Bible Institute) készült dolgozat 2001. október. Budapest.

Tóth Attila végzős. (Gene Edwards Az elsö századi gyülekezet elmondatlan története, alapján)